9. rész

9. rész

Elégedetten fordult el tőlem.

-          Szerintem menned kéne kémiára. – mondta egy nyertes hangjával, majd felállt és kiment

-          Ne hidd, hogy ennyiben hagyom. – futottam utána – Ki fogom deríteni. És sem te sem a többiek nem állíthatnak meg benne.

-          Miben nem állíthatunk meg? – jött egy mély hang a hátam mögül.

Megpördültem a tengelyem körül és ijedtemben hátrálni kezdtem, míg bele nem ütköztem Jungkookba. Nem tudtam mit fog tenni. Azóta nem láttam, hogy rájuk nyitottam és akkor sem kaptam tőle semmi jót.

-          A kisasszony követeli, hogy mondjuk el neki mindent.

-          Milyen jogon?

-          Mert megígértük.

-          Igazából csak Jungkook ígérte meg. – állt meg RapMon mellett V – Mi nem ígértünk semmit.

-          Nagyszerű! Akkor Jungkook meg is mutathatja nekem. – mondtam V szavain kapva.

-          Nem mutatok meg neked semmit.

-          Már mér ne tennéd?

-          Mert nem lennél képes felfogni az agyi szinteddel.

-          Még is mit tudsz te az agyi szintemről?

-          Csak rád kell, hogy nézzek. Minden lerí rólad.

-          Na, mert rólad nem?

-          Már most úgy veszekednek, mint valami szerelmesek. – motyogta V minket nézve.

-          Kuss! – fordultunk egyszerre felé.

-          Jól van na! Én csak a jövőt vetítettem elétek. A remélhető jövőt.

-          Mi?

-          V!

-          Te csak ne V-iz. Most én beszélek. Milyen jövőről beszéltél?

-          Titok.

-          Jól tudok titkot tartani.

-          Nem mondom meg. – fordult el tőlem és elindult az ellenkező irányba.

-          Mi nem már. V! Várj! – rohantam utána a zsúfolt folyosón.

Egy ideig még láttam a hátát és tudtam követni, de egyszer csak eltűnt. És a legszörnyűbb az volt, hogy gőzöm nem volt, mégis merre lehetek. Körbe néztem, de sem Jungkookot sem senki más ismerőst nem láttam. Elindultam abba az irányba ahonnan jöttem.

-          Nahát, kit látnak szemeim. Az Újlány. – ugrott valaki a nyakamba hátulról – Uhh. Javítok. A még mindig büdös Újlány.

-          Te ki a franc vagy? – löktem le magamról a karját.

-          Nem emlékszel ránk. – mutatott a mellette álló magas vigyorgó srácra.

-          Nem. – feleltem.

-          A nagy találkozás előtti emlékeket törölték. – súgta oda a magas az alacsonyabbiknak.

-          Hja! Tényleg. Szia! A nevem Byun Baekhyun. Ő pedig Park Chanyeol. – mutatott a magas vigyorgóra, aki elkezdett integetni nekem.

Jobban megnéztem a két jó madarat.

-          Mintha Yinggel és Yanggal állnék szembe. – dünnyögtem, mire mind a ketten felnevettek.

-          Hát ezt még soha nem mondta nekünk senki. – mondta Chanyeol – Amúgy azt úgy mondják, hogy Yin, nem Ying.

-          Értem. – mondtam és elkezdtem a táskámban keresni a papírt, amire rá van írva, hogy hol van a szekrényem – Nem tudnátok, megmondani merre kell eljutni a szekrényemhez? – tartottam eléjük a lapomat.

Mind a ketten rámeredtek a lapomra, majd rám vigyorogva megfordítottak, és a két karomat megragadva elkezdtek húzni. Folyosók útvesztőin vezettek át mire megállítottak és rámutattak egy szekrényre, amin már ott volt a nevem is. 989  Im Sochi.

-          Huh. Köszi! – néztem rájuk hálásan – Hogyan tudtatok ide találni? - kezdtem el forgatni a lakatot a megfelelő irányokba, hogy kinyíljon.

Nem volt egy bonyolult kódja. 867.

-          Kicsit sem volt nehéz. Te vagy a szekrény szomszédunk. – kezdték el ők is kinyitni a mellettem levő két szomszédos szekrényt.

-          Tudnátok még egy kicsit segíteni?

-          Persze.

-          Tudjátok, hol van a kémiai labor?

-          Igen. Mögötted. – mondták összeröhögve, majd egy intéssel ott hagytak mondván nekik most nem kémiájuk lesz, de szünetben még találkozunk.

„Jó kedvű kis társaság.” – gondoltam miközben bementem a kémiai előadóba. És ott volt. Az utolsó sorban ült. Egy mangát olvasgatott. Fejjel lefelé! Mintha egy ágyú lőtt volna ki rohantam mellé és még idejében csaptam le a cuccomat mellé, beelőzve egy másik lányt.

-          Bocsi! Ide én ülök! – mondtam miközben elfoglaltam a helyet.

A lány, nem valami szépen illetve engem, ült le a mellettünk lévő asztalhoz.

-          Ugye tudod, hogy kihívtad magad ellen a sorsot? – mondta V, fel sem nézve a mangájából.

-          Nem. – mondtam.

-          A csaj, aki elől elhappoltad a helyet, le fogja tépni az arcodat, amint lehetősége lesz rá.

-          Jó. Akkor én meg majd a haját tépem ki. – néztem farkasszemet az említettel.

-          Majd meglátjuk, ha a 10 centis karmával nézel szembe akkor is ekkora lesz-e a szád.

-          10 centis karom? – értetlenkedtem – Azért nincs ekkora körme. – néztem a csaj kezeit.

-          Figyelj! – csukta be a mangát én pedig készségesen figyeltem is rá. Egész idáig ő az egyetlen, aki mondott új dolgokat, kertelés nélkül. – Semmit nem tudsz, mert semmit nem mond neked senki. És hidd el, engem legalább annyira az őrületbe kerget, mint téged. De nem vagy te annyira ostoba, hogy ne gondolod, itt valami többről van szó, mint azt képes vagy elhinni. Szóval mi lenne, ha várnál még egy kicsit, amíg megszületik a döntés. Jó? Nagyon valószínű, hogy már ma megkapj mindenki az utasításokat. Akkor pedig már ma megkapod a válaszaidat. És higgy nekem, amint meg kapsz minden titkot, ki akarsz majd rohanni a világból.

-          Ennyire nem lehet szörnyű. – súgtam, mert időközben elkezdődött az óra.

-          Nem. Igazából, az, amit majd látsz az nem lesz szörnyű. Az, amit meg tudsz az lesz az. Mi leszünk szörnyek a szemedben.

Csak bámultam rá. Egyáltalán nem tűnt szörnyűnek. Magába húzódó különcnek annál inkább. Egy gimiben talán ez a legszörnyűbb életforma, de a való világban… Nem ott kétlem.

-          Nem hiszem, hogy valaha is szörnynek foglak tartani V. – mondtam fél hangosan.

Mosolyogva fordult felém.

-          Remélem úgy lesz.

Kis szünet állt be a beszélgetésünk közben. Néha oda pillantottam rá. Úgy nézett ki, mint aki feszülten telefonál. Összeszorította ajkait és idegesen nézett hol rám, hol a mellettem lévő macskaszerű csajra, aki elégedet mosollyal nézett rám.

-          Ma este megkapod a válaszaidat. – mondta nekem egy kis idő múltán, majd felállt a macskaszerű lánnyal egy időben és kivonultak a teremből.

Mellesleg még tartott az óra.

Alig tudtam végig szenvedni a többi órát a szünetekről nem is beszélve. Baekhyunnal és Chanyeollal nem találkoztam, így az órákra is nehéz volt eljutnom. Az ebédemet az udvaron, egy padon fogyasztottam el egyedül. Haza busszal kellett mennem, mivel sem Jungkookot, sem a kocsiját nem találtam. Így összeszedtem Lilit és haza buszoztunk.

-          Unni, legközelebb a kocsiddal gyere. Ilyen bűzt még egyszer nem vagyok hajlandó 1 órán keresztül végig szagolni. – dühöngött a húgom.

-          Nekem sem volt egy Hawaii repülőút. – mondtam.

Egész délután semmi hírt nem hallottam a fiúk felöl. Mondjuk nem csodálkoztam, estére ígérte V. A vacsorafőzéssel úgy, ahogy elütöttem az időt és a gondolataimat is megállítottam egy időre. De miután Lili is lefeküdt aludni, már nem tudtam mit kezdeni magammal. Csak feküdtem az ágyamba és bámultam a sötétbe, amíg valami koppanást nem hallottam. Füleltem, hogy hallom-e még egyszer vagy csak valami mókus volt. Megint hallottam. Oda rohantam az ablakomhoz és felrántottam. Jungkook állt a diófa tövében. Éppen emelte a kezét, hogy újra dobjon.

-          Na, végre Csipkerózsika. 100 évbe telt mire felébresztettelek. – suttogta.

-          Nem is aludtam. És csak kétszer dobtál. – méltatlankodtam.

-          Tök mindegy gyere le és fel ne ébreszd a húgodat. Kis szerencsével őt kihagyhatod az egészből.

Úgy tettem, ahogy mondta. Felkaptam magamra egy farmert, meg egy pulcsit és rohantam le. A bejárati ajtó előtt belebújtam egy ugg csizmába és felrántottam az ajtót. Ő már a kocsiban ült és pörgette a motort jelezve, hogy siessek már. Kulcsra zártam az ajtót és a kocsi felé még gyorsan kontyba gumiztam a hajamat, majd beszálltam mellé.

-          Na, végre hercegnő. Már azt hittem bálra készülsz.

-          Egyáltalán nem is tartott semeddig.

-          Nem-nem. – mondta szórakozottan – Kösd be magad!

Miközben ő már megint azt hitte autóverseny pályán vagyunk és száguldozott, mint a nem normálisak, bekötöttem magamat.

-          Elmondjátok?

Idegesen bólintott egyet. Csak az egyik pirosnál vettem észre, hogy megfeszül az állkapcsa.

-          Ennyire rossz dolgot akartok nekem elmondani?

-          Miért kellett ebbe ilyen hamar belekeveredned? Hmm? De végül is nem a te hibád. Ők döntöttek így. – mondta inkább magának, mint nekem – Legalább arról meg tudtuk őket győzni, hogy én vigyelek el és ne ők jöjjenek el érted, mint rendesen. – mondta immár felém fordulva.

Többet nem beszéltünk. Kis idő múlva elkezdett lassítani, majd megállt és kiszállt. Követtem a példáját. Csak most vettem észre hová hozott. Itt láttam először.

-          Ez a sikátor. Ahol útba igazítást kértem tőletek. – mondtam elképedve.

-          Igen. Már akkor is ide vonzott a hely. Talán éppen, ezért tudhatod meg ilyen korán. Mert már akkor felfigyeltek rád. Normál esetben még vártak volna, figyeltek volna. Félsz?

-          Nem. – mondtam – Inkább összezavarodtam.

-          Amikor a helyedben voltam én féltem. Gyere! – mondta és azzal megindult a sikátor felé – Na, mit szólsz? Ma meg tudod, hogy miért vagy préda és kik is pontosan a vadászok.