20. rész

20. rész

-          Nézzük a dolgok jobbik oldalát – mosolyogtam felrepedt ajkakkal Taehyung sajnálkozó szemeibe. – Legalább evéskor együtt lehetünk.

-          El fogom érni, hogy melléd kerüljek.

-          Mégis, hogyan? – kérdeztem miközben leültem egy üres asztalhoz és letettem az ismeretlen eredetű, ételnek is csak jó szándékkal nevezhető valamivel megtömött tálcámat.

-          Csak figyelj! – vigyorgott miközben leült mellém.

-          Ez… Miből van? – bököttem a pálcikáimmal az „ételt”.

-          Jobb, ha nem tudod. – kapott be egy falatot mosolyogva, de egyből lehervadt a mosolya. – Ez rosszabb, mint mikor legutóbb voltam itt.

-          Ez alvadt vér? – szökött fel pár oktávval a hangom, miközben tovább turkáltam és csak remélni mertem, hogy egyszer csak nem néz rám szemrehányóan és sétál ki a tálcámból ez az… izé.

-          Régen legalább frisset adtak. – kapott be ismét egy falatot.

-          Én ezt meg nem eszem… Ne nézz így rám V. Én nem vagyok vámpír.

-          Mint már mondtam nem tudják, hogy nem vagy vámpír. Szóval lassan jó lenne, ha eldöntenéd végre, hogy meg akarsz halni vagy engeded, hogy átváltoztassalak.

Leeresztettem a pálcikákat a tányérom szélére és visszarévedtem a talán egy napja történt beszélgetésünkre.

Miután az Oroszlán megvert elvárták volna tőlem, hogy egyedül menjek el keresni egy orvost. Ezzel csak két bökkenő lett volna. Az első, hogy gőzöm nem volt róla hol lehet egy orvos, és mint utóbb kiderült vannak egyes helyek, ahova ha belépünk, egyszerűen kivégeznek érte. A második bökkenő volt a számottevőbb. Ugyanis meglehet, hogy Tae nem akart annyira megverni, azért mégis csak megéreztem és nem nagyon tudtam megmozdulni utána.

Taehyung még mindig felettem térdelt.

-          Oroszlán állítsd fel, mert ha én állítom fel… - üvöltözött önkívületében a Kolosszus. – És még ő a legígéretesebb?!

-          Fel tudsz állni Sochi? – kérdezte suttogva.

Válaszul csak ingattam a fejem, amennyire tudtam.

-          Sajnálom! – sóhajtotta.

Küldtem felé egy biztató „tudom mért tetted” mosolyt.

-          Mi lesz Oroszlán?! Vagy felállítod, és ott hagyod, vagy megölöd. – adta meg a választási lehetőségeket Kolosszus.

-          Egyszer még kitépem a nyelvét. – motyogta TaeTae, mialatt óvatosan becsúsztatta az egyik kezét a hátam mögé és felültetett, amennyire tudott. – Nem fogsz tudni felállni igaz?

-          Nem hiszem. – vallottam be.

Tae sóhajtva csúsztatta be másik kezét a térdhajlatomba és felemelt. Ezzel egy időben Kolosszus ott termett mellettünk és már emelte is a karját, hogy kiüssön V karjaiból, de még mielőtt megtehette volna TaeTae egy egyszerű rúgással 10 méterrel arrébb pakolta. Az eseményt általános morajlás követte. V pedig egy szó nélkül fordult meg és vitt ki a kiképző teremből.

-          Nem lesz neked ebből bajod?

-          De. De senki nem biztosította őket arról, hogy nekik nem lesz. – tett le egy ágyra a gyengélkedőnek szánt helyiségben.

Sziszegve nyomtam feljebb magamat és megtámaszkodtam a könyökömön.

-          Sajnálom! – lehelte.

-          Tudom, miért tetted Taehyung. Nem kell érte bocsánatot kérned. – grimaszoltam a fájdalomtól miközben tovább küzdöttem a felülésért.

-          Várj, segítek! – nyúlt be a hónom alá és felültetett, majd a hátam mögé helyezett egy párnát.

Neki dőltem a párnának. Megkönnyebbülve fújtam ki a fájdalom miatt bent tartott levegőt.

-          Mond, hogy van valami varázsszer valamelyik gyógyszeres szekrényben és pillanatok alatt jobban leszek.

-          Azokat nem használhatjuk.

-          Miért?

-          Mert azt hiszik, hogy már átalakultál és majd öngyógyulsz. Megéreznék rajtad a gyógyszer szagát és azonnal megölnének. Végül is nem azért hoztak el, mert egy embert akartak... Ha megtudnák, hogy nem vagy vámpír te lennél a…

-          A préda. – mondtam ironikusan kuncogva.

-          Igen.

-          Akkor mit csinálunk mester? – kérdeztem rezignált mosollyal.

-          Iszol a véremből. – mondta megmosolyogva az új rangját.

-          Mi? Ez a gyógyítási módszeretek nem csak kamu?

-          Nem. – mondta nevetve és leült mellém. – Sok mindent kell elmesélnem még neked. – szegezte rám a tekintetét.

-          Hallgatlak.

-          Hol is kezdjem?

-          Mondjuk ott, hogy a kitört nyakad után mi lett veled.

-          Nem hitted, hogy meghaltam? – lepődött meg.

-          Gondoltam, hogy Kook nem ártana neked.

-          Nos, Jungkooknak tartozom egy istenes seggberúgással. Éppen miatta szedtek össze megint. – fújtatott.

-          Mi történt?

-          Miután kitörte a nyakamat itt ébredtem. Szóval tippem sincs.

-          Akkor kettőnk közül most én vagyok okosabb.

-          Nem vették el az emlékeidet? – kerekedtek ki a szemei.

-          Nem.

-          Mire emlékszel? – lelkesedett fel egyből.

-          Jun Hyunra, ahogy átharapja a torkomat. – kezdtem. – És arra hogy Seo Yun Suho és Memphis teste felett áll. Meg egy nőre, aki Jungkookot egy mozdulattal… - kezdtem mutogatni, hogy a földre küldte, mert nem tudtam volna kimondani.

-          Nem ölte meg. – mondta nyugodt hangon V.

-          Honnan tudod?

-          Mert tudom ki volt az a nő?

Csend állt be kettőnk között.

-          Ki volt az? – kérdeztem miután rájöttem, hogy magától nem fogja elmondani.

-          Az, aki átváltoztatta őt. Berith.

-          Berith. – ismételtem meg a nő nevét, akit felvettem a kinyírandók nevű listámra. - Hol lehet most Jungkook?

-          Nem tudom. De nekünk most nem is ezzel kell foglalkoznunk. Minél előbb meg kell gyógyulnod és át kell változtatnom téged. – harapott bele a csuklójába.

-          Mi vár…

Neki nyomta a csuklóját a számnak, ezzel hallgattatva el engem. Édeskés ízű vére egy pillanat alatt talált utat a számba. Akaratom ellenére kezdtem nyelni az édes folyadékot. Taenek úgy kellett kitépnie a csuklóját a szorításomból.

-          Ízlik?

Váratlanul ért a kérdése, csak hebegtem-habogtam.

-          Nekem is ízlett anno.

-          Miért a vámpírokat választottad?

Válasz helyett csak felállt és átsétált a szobán. Levett egy tükröt a falról és elém tartotta.

-          Jobban érzed már magadat? – kérdezte kiszakítva engem az emlékekből.

-          Igen.

-          Nem érzed úgy, hogy szükséged lenne még a véremre? – a végét már csak suttogta.

Nem ismerek még egy embert, aki ilyen mélyen képes belenézni egy ember szemébe. Mintha ki akarná olvasni a legmélyebb gondolataimat.

-          Változtass át Taehyung. – suttogtam. – Amilyen hamar csak lehet. Nem akarok tovább préda lenni ebben a vadászoktól hemzsegő undortelepen.

Válasz gyanánt halványan elmosolyodott.

19. rész

19. rész

Sikolyok, fémes csörrenések és üvöltések vegyes zaja jutott el a tudatomig. Nem tudom meddig lehettem eszméletlen. Az arcom a nyirkos betonhoz volt tapadva. Amikor elhúztam onnan éreztem, hogy valami rászáradt és odaragasztotta az arcomat az aszfalthoz. A félhomályban szinte alig láttam el egy méterre. Fájó arcomat dörzsölgetve ültem fel.

-          Jungkook. – nyöszörögtem.

Az ujjaimmal automatikusan elkezdtem kaparászni az arcomra száradt vackot. Láttam, ahogyan lepereg a foltos talajra. Egy kis darab az ujjaim közé keveredett. Elemeltem a kezemet az arcomtól és megnéztem. Egy megszáradt vér darabka volt. Bágyadtan ejtettem ki a kezemből és néztem utána. Reflexből kezdtem el tovább simogatni az arcomat, közben a betont tanulmányoztam. A félhomályban közelebb hajoltam és akkor megfeszült a nyakam. Minden emlék egyszerre tört felszínre. A nyakamhoz kaptam az egyik kezemet, míg a másikkal a folthoz nyúltam. A nyakamnak semmi baja nem volt, csupán mocskos volt. A betonon lévő foltoknak hitt részek viszont nem foltok voltak, hanem maga a beton. Annyi vér terítette be, hogy alig látszott ki alóla.

-          Jungkook – ismételtem meg hangosabban a fejemet kapkodva. – Jungkook!

-          Ne üvölts már, te fába szorult ribanc. – jött egy álmos válasz.

Felkaptam a fejem a hang irányába.

-          Hol van? – jött az első kérdés, de még ki sem ejtettem rájöttem nem ezt kellett volna kérdeznem.

Fém rudakkal találtam szembe magamat. Az álmos hang tulajdonosának arca jelent meg a rácsok között. Nem kellett sok, hogy fel ne kiáltsak. Életemben nem láttam még ennél ocsmányabb arcot még a horror filmekben sem. A legkülönfélébb sebek, hegek és kelések borították. Elkezdtem öklendezni.

-          Nem tetszem neked? – vihogta el magát. – Én a helyedben hozzá szoknék. Nem sokára te is így fogsz kinézni. Csak pár hónap. Már ha addig életben hagynak.

-          Hol vagyok?

-          Ott ahol a madár sem jár. – mondta szarkasztikus hangon – Szó szerint. A föld alatt vagyunk. Remélem, még emlékszel a napra. Én már nem emlékszem. Meg még jó pár más dologra sem. Te figyelj nincs nálad valami folyékony vagy valami szerves? Szükségem lenne rá az elixírhez. Érted ugye? Mert nem élhetünk örökké. Nincs? – kérdezte látván az értetlenségemet – Kár… De te is megteszed. Tessék, tessék. – csúsztatott át hozzám egy tükör darabot. – Vágj le egy kicsit belőled és add nekem. – mondta megvillantva a hiányos és rothadó fogsorát.

-          Te megörültél. – mondtam inkább egy tényt, mint megállapítást közölve.

Nem kellett volna ezt mondanom. Most már tudom.

Valami kétes fény csillant a szemében és a következő pillanatban éles fájdalom nyílalt a bal vállamba.

-          Elvétettem! – sikoltotta – Elvétettem a szívét. Gyerünk, add vissza. Csak még egy próba… Csak még egy… Ígérem most nem hibázom el… Kérem! Kérem! – visította.

Ez megtette a hatását. Kulcsok zörögtek és kinyílt a ketrece. Gondolkozás nélkül vette volna ki rajta magát, de megállították. Ostor csapódott, és a lény, aki talán egyszer ember volt, üvöltésbe kezdett.

-          Nem én tettem. Ő volt… Ő volt… Nézd a szilánkok. Ott vannak a szilánkok nála.

Erre abba maradt az ostorozás és az én ajtóm nyílt ki.

-          Picsába! – csúszott ki a számon mikor rájöttem, hogy mi jön.

Nem láttam az ostort csak éreztem. Nem tudom, hogy többet kaptam-e, mint a gnóm mellettem. Ismét elveszítettem az eszméletemet és csak hálálkodni tudtam az égnek, hogy nem a szomszédom közvetlen közelében feküdtem. Ugyanis a kis dög karja félig átért az én cellámba így álmomban simán megfojthatott volna.

-          Szerencsés vagy. – mondta körbe mutatva, hogy mindenre érti.

-          Mi ebben a szerencse? – kérdeztem.

-          Neked csak egy szomszédod van. – mondta sírós hangon.

-          Kibaszott jó szomszéd. – jegyeztem meg magamat vizsgálgatva.

-          Nekem félnem kell a Késtől is… Félnem kell tőled is… Félnem kell az Ostortól is… Mi a neved?

-          Mi a te neved?

-          Engem mindenki Groteszknek hív. És nincsenek barátaim. – csorogtak a könnyei. – Leszel a barátom?

-          Hülye leszek. – röhögtem el magamat – Miért vagyunk itt?

-          Mert kellünk nekik. A vörös villám miatt kellünk. Valami nagyra készülnek. Valami halálosra.

-          Hol vannak azok, akik velem voltak.

-          Honnan tudjam. Csak téged hoztak be. Tőled zeng az egész kerületünk. Hehe… Nem sajnállak. Már sokan várják, hogy a pályán kibelezzenek.

-          Milyen pályán?

-          Majd megtudod… Majd megtudod… - mondta mosolyogva és visszahúzódott.

-          Valahogy nem akarom megtudni. – motyogtam.

A falnak vetettem a hátamat és körbe néztem a cellámnál. Két fal és két rácsos rész. Bölcsebbnek láttam, ha behúzódom a sarokba, de ez sem ér sokat, ha a szomszédnak van még pár ilyen szilánkja. Találtam még egy dohos, itt-ott foltos pokrócot is. Ha ütöttek volna, sem takarom magamat be vele, pedig a fogaim épphogy nem kocogtak. Leterítettem és ráültem. A falnak vettetem a hátamat és a térdemre hajtva a fejemet elkezdtem gondolkozni. Csak egy valami járt a fejembe végig. Mi lett a többiekkel? Én sem vagyok kis bajban mondhatom, és csak remélni tudtam, hogy a srácok vigyáznak a húgomra. Nem tudtam, hogy reméljem-e, hogy keresnek, vagy inkább azt akarom, hogy kerüljenek el messze. Elkezdtem magamat hintáztatni és felsikkantva odakaptam a kezemet a bal vállamhoz. A tag, aki bejött az Ostor, ha jól emlékszem elvitte a tükör darabot, amit Groteszk nekem csúsztatott át, de a vállamból nem vette ki. Eddig úgy lefoglaltak az ostorozásból származó sérüléseim, hogy ezt nem is vettem észre. Nem csoda. Nem fúródott belém olyan mélyen. Fájt ugyan, de úgy ítéltem meg, hogy nem lehet túl nagy ereje a szomszédnak, ha csak egy fél centiig tudta belém hajítani. Óvatosan és a számat befogva kihúztam a szilánkot. Megfordítottam. Láttam a fél arcomat benne, de csak homályosan. Borzalmasan néztem ki. Az arcom még mindig csupa vér volt, a homlokom egy helyen megduzzadt, a hajam pedig úgy nézett ki, mintha most másztam volna ki a föld alól. Csak bámultam magamat a tükörben, amikor észrevettem valamit. Nem messze az arcomtól egy kis fény csík kezdett egyre erősebben világítni. Eszemet vesztve fordultam a kis fény csík felé és rászorítottam a szememet. Nem sokat láttam, hozzá kellett szoknom a fényhez. De mikor kitisztult egy kicsit a kép egy arénaszerű, kör alakú pályára láttam le. Éppen egy rakat ember állt ott egy vonalban. Egy óriás járt fel-alá előttük és talán üvöltözhetett, mert úgy láttam, mintha néha megrebbenne egy-egy ember. Egy kis fémesen csillogó valamit emelt fel az óriás és két suhintásra egy fém rúddá változtatta, majd a következő mozdulatra már hegye is lett. Nem tudom, hogy csinált-e még vele valamit, mert hallottam, ahogyan nyílnak a zárak. Gyorsan elkezdtem betapasztani a kisrést minden kosszal és sárszerűséggel, amit találtam és csak imádkozni tudtam, hogy még meg találjam. Úgy éreztem hasznát veszem még plusz információknak. Majd tovább tapogatózva, a kis szilánkot beszuszakoltam egy mélyedésbe. Ezt, tudtam, még megtalálom, hiszen félig kiállt. De, ha valaki nem nézi meg tüzetesebben a cellát, nem veszi észre. Az én záram is kattant és az Ostor lépett be. Minden előzmény nélkül felemelt a karomnál fogva és a tarkómat megragadva kivezetett. Egyet lökött rajtam én meg szinte kiestem egy fényes folyosóra. Éppen megvakultam volna, amikor egy ismerős hang megszólalt mellettem.

-          Szia Sochi! – suttogta.

-          Taehyung! – képedtem el viszonylag halkan és már léptem volna oda hozzá, de erőteljesen ellökött magától.

-          Nem tudhatják, hogy ismersz. Melyik kerületben vagy? – kérdezte gyorsan.

-          Nem tudom.

-          Nem láttál számot? Nem láttál semmit, ami jellegzetes?

-          Taehyung azt sem tudom itt mi jellegzetes.

-          Ki a szomszédod?

-          Groteszk. – vágtam rá, ő meg megajándékozott egy szörnyülködő „sajnálom” grimasszal.

-          Vigyázz vele. Sunyi. Ne bízz benne. Még ha a barátod akar lenni, akkor sem.

-          V már jártál itt. – inkább mondtam, mint kérdeztem.

-          Maradj közel hozzám, de ne lássák, hogy ismersz. Ha mázlink van, rövid időn belül egy osztagba kerülünk. – kerülte ki a választ magyarázva.

-          Egy osztagba? Háború lesz?

-          Az. És csak tőlünk függ a kimenetele.

Ezzel befejezetnek tekintette a beszélgetést. Ezt pedig onnan tudtam, hogy elkezdte tüzetesen átvizsgálni a folyosót. Követtem a példáját. Őrök álltak úgy két méterenként. A legkülönfélébb arcok lestek ránk mindenhonnan.

-          Hová megyünk?

-          Css. – mondta egyszerűen és megszorította a kezemet az állával előre bökve.

Megkaptam a választ. Egy kör alakú pályára értünk ki. Próbáltam V mellett maradni, ami koránt sem volt könnyű. Minden oldalról lökődtek és taszigáltak minket. Egyszer mintha láttam volna Groteszket, de a következő pillanatban el is tűnt.

-          Álljatok sorba! – üvöltött valaki – Álljatok sorba ti különleges semmire kellők bagázsa.

V megragadta a karomat és maga mellé húzott, majd felszegett fejjel nézett maga elé a semmibe, elengedve engem. Próbáltam ismételten követni a példáját, de nem sok sikerrel ment. Minden új volt. A falak tele fegyverekkel, olyanokkal is amilyenekkel még életemben nem találkoztam.

-          Mit bámulsz? – állt meg előttem egy alak.

Felnéztem rá. Az óriás volt az, aki, nem túlzok, tényleg óriási volt.

-          Semmit. – csúszott ki egyből.

De mint utólag megtudtam, költői kérdésnek szánta és nem várt rá választ. Taehyung behunyta a szemét amolyan „lesz még nekem bajom veled” stílusban és elköhögte magát. Erre az óriás tekintete átsiklott rá és én már nem is érdekeltem.

-          Oroszlán. – mosolyogta. – Öröm újra látni téged.

-          Kolosszus. – kezdte csevegő hangnemben V – Mondanám, hogy viszont, de gondolom nem szeretnéd, ha megint engem neveznének ki mesternek.

-          A múltkori kis szökésed miatt nem fognak ne aggódj. Lefogadom, hogy a legmocskosabb kerültbe helyeztek el. – mosolygott tovább Kolosszus.

-          Nem panaszkodhatok. Mind lent kezdjük, akárhányszor is szökünk meg. – mondta V egykedvűen.

-          Te, – mutatott rám – és az Oroszlán, pályára! – mondta mire V szeme rám rebbent és reméltem, hogy nem kétségbeesést látok a szemében.

Taehyung kilépett a sorból és elindult a szőnyegek felé.

-          Mire vársz? – üvöltött rám Kolosszus.

Ijedtemben olyan gyorsan indultam meg, hogy úgy estem fel a szőnyegre, aminek következménye ként jól ki is röhögtek. Alig álltam fel, amikor V már a földre küldött és gyomorszájon vágott, de megállt a szemembe nézve.

-          Ne már Oroszlán. Tudsz te ennél jobbat is. – mondta vidám hangon Kolosszus.

-          Sajnálom! – suttogta V.

-          Tudom. – eresztettem meg egy afféle „most muszáj elverned, megértem” féloldalas mosolyt.

Egy könnycsepp hullott az arcomra, ahogy elfordítottam azt és a társaságra néztem. Mindenki szemében egy valami csillogott. Hogy vadász módjára széttépjenek. De miközben Taehyung engem püffölt vigyázva, hogy maradandó kárt ne tegyen bennem, megfogadtam, hogy nem leszek többé préda. Ezeknek nem.

18. rész

18. rész

-          Szóval… Itt él Pandora? – álltam egy szürke háztömbökből álló elhagyatott város sír előtt.

-          Igen. – felelte Jungkook.

-          Hát, nem erre számítottam. Valahogy nem elég…

-          Sellős? – szólalt meg valaki a hátunk mögött.

-          Szia, Memphis! – morogta Jungkook meg sem fordulva.

-          Jeon Jungkook! Nem elég, hogy elcsalod előlünk, – mutatott rám Suho, aki csak most érte el periférikus határomat – de még meg sem hívsz minket az öreg Pandorához.

-          Még mindig kellemetlen társaságnak számítotok.

-          Pedig most már nincs is mitől tartanod. – indult meg felénk Memphis.

-          Nem kell már őt megvédenetek.

-          Ó, dehogy nem kell. Attól, hogy elméletben téged választott, gyakorlatban még mi is itt vagyunk. Bármikor változhat a véleménye. És akár hiszed, akár nem ez, hála az égnek, rajtad múlik.

-          Ennek mért örülsz annyira?

-          Téged ismerve úgyis elcseszel mindent.

Memphis kijelentésére Jungkook megfeszült mellettem és síri csönd telepedett a társaságunkra.

-          Öhm… Nem kéne bemennünk? – kérdeztem fázósan.

-          Menjünk! – indult meg elsőnek Suho.

Háztömbök labirintusán vezettek keresztül. Ha egyedül jöttem volna, bent maradok egy életen át. Eleinte a frászt hozta rám, de amikor jobban megnéztem láttam, hogy itt-ott fény villan, és árnyékokat is látni véltem. Nagyjából 15 perc múlva Suho elindult az egyik háztömb felé.

-          Még mindig nem tudom felfogni, hogy itt lakik.

-          Ez van. – mondta halkan Memphis – Hosszú évek óta létezünk. Volt pár vitánk, csatánk, üldözések, kínzások és kivégzések tömkelege. Nagyrészt az alkotóink akarták meg semmisíteni műveiket, de amint látod nem jött nekik össze.

-          Melyik szám az Memph? – kiáltott le egy lépcső tetejéről Suho.

-          Az egyetlen, amelyik világít. – forgatta meg a szemeit Memphis.

-          Szerintem inkább nekem kéne beszélnem vele. – ment fel a lépcsőn Jungkook.

-          Miért?

-          Mert rátok alapból nem számít.

-          Ja, igaz. Téged nyírjon ki, amiért hazudtál ne engem, amiért itt vagyok.

Jungkook figyelmen kívül hagyta a megjegyzést és felcsengetett Pandorához. A nő szinte egyből felvette a kagylót és beleszólt. Nem értettem mit beszéltek, de pár másodperc alatt jelzett az ajtó, hogy nyitva áll előttünk. Felkaptattunk a lépcsősorokon. Mielőtt még megállhattunk volna a megfelelő ajtó előtt, az kivágódott és Pandora eszelős feje jött velünk szembe.

-          Mintha azt mondtam volna neked, te denevérek szégyene, hogy a halat és a kutyát hagyd otthon.

-          Halat?!

-          Kutyát?!

-          Denevérek szégyene?!

-          Befelé! És kuss mindenkinek.

Betódultunk a kis lakás aprócska előszobájába. Pandora jó házi asszonyhoz méltóan egyből elvette a kabátjainkat és a nappaliba terelt minket. Leültünk a kis két személyes kanapéra. Úgy éreztem magam, mintha hering partin lennék. Pandora egy székre ült le. Miután minden formasággal megvoltunk Pandora belekezdett.

-          Nem gondoltam volna, hogy ezek is itt lesznek. Már a pióca barátod jelenléte is zavart volna. – intézte a szavait hozzám.

-          Pióca! Én meg eddig azt hittem, hogy jóban vagyunk. – méltatlankodott Jungkook, miközben a hosszú lábaival még nagyobb helyett kezdett követelni magának.

Ezt persze Memphis és Suho sem hagyhatta szó nélkül, így ők belekezdtek a szokásos viadalaikba.

-          Most, hogy nem figyelnek, – tette a székét mellém Pandora – itt az ideje, hogy átadjam, amit tudok.

Nem reagáltam, csak figyeltem őt. Vártam, hogy belekezdjen.

-          Tudnod kell, hogy az édesanyád soha nem akart elhagyni téged.

-          Hadd találjam ki. Nem volt más választása?

-          Igen. Valóban ez történt.

-          Gondolom megmentette vele az életemet. – mondtam kissé gunyorosan.

-          Nem csak tied. Édesapád életét is. De kezdjük a legelején. Mint már mondtam az anyád, Aria sellő volt. Nem is akármilyen sellő. Ő vezette a csapatainkat a nagyháborúk idején. Szörnyű idők voltak azok. Csak nem teljesen kihaltunk. – magyarázta halkan – Aria a végsőkig küzdött. Hősiessége miatt pedig hatalmas befolyást szerzett. Mindenki megbízott benne. Aztán egy nap eljött hozzám, azzal hogy terhes egy ember gyermekével. Tudnod kell, hogy mikor megszülettél ez még a törvényeinkbe ütközött. Azt tanácsoltam neki, hogy húzza meg magát egy időre, aztán pusztítson el téged, amint lehet

Leesett az állam.

-          Ne nézz így rám kislányom, messze ez volt a legméltányosabb tanács, amit egy sellő adhatott.

Jungkook lassan a kezemre tette a kezét és gyengéden megszorította. Időközben abbahagyták a kanapé elfoglalását és csak annyit tartottak meg a helyből, amennyi elég volt nekik.

-          Persze gondolhattam volna, hogy Aria nem fog rám hallgatni. Bár meg volt a befolyása, ezt még neki sem bocsátották volna meg. A találkozásunk után 8 hónappal megjelent az apád, a karján veled. Azt mondta Aria hagyott neki egy üzenetet. Azt mondta neki én magyarázattal szolgálhatok mindenre és szolgáltam is. Olyannyira, hogy az apád jobbnak látta, ha megfogadja az instrukcióimat.

-          Miféle instrukciókat?

-          Kislány, ha egy sellő oda adja a testét egy embernek az ember attól fogva minden lény számára sellő szagú lesz. Tudni fogják, hogy emberrel van dolguk, de azt is tudják majd, hogy ez az ember egy sellő számára fontos, tehát a gyengepontja. Vagyis el kell fednie a szagát. De egy sellő szagát csak egy módon lehet elfedni. Ha hitványabb ember van a közeledbe, mint a sellő volt.

-          Ezért van apám azzal a libával?

-          Igen.

-          És az anyám… vagyis Liliannal is ezért volt?

-          Igen.

-          De nem értem. Nem volt velem mindig. Lilian szinte soha nem volt velem. Nem fedte el a szagomat.

-          Nem, de a húgod ott volt.

-          A húgom nem hitvány!

-          Nem, de egy hitvány ember gyermeke. Úgy tűnik a te esetedben ez is elég volt.

-          Azt mondtad, hogy amikor születtem még törvénybe ütköztek ezek a dolgok.

-          Igen.

-          Akkor most mi a helyzet?

-          Miután a fejesek meg tudták, hogy édesanyáddal mi történt, úgy döntöttek a törvényeket megváltoztatják.

-          Akkor miért nem keresett meg.

-          Nem tudom. – Pandora sóhajtott egyet – Nem találkoztam Ariaval évek óta. Egyesek azt mondják öngyilkos lett. Mások azt, hogy a szülésbe halt bele, megint mások azt, hogy nem tud az új törvényről és bujkál. Mindenki hisz mindent.

-          És te mit hiszel? – néztem fel Pandorára.

-          Azt, amit a legenda tart.

Várakozóan néztem rá.

-          Hogy anyád megőrült. Vannak történetek ilyen esetekről. Persze senki nem tudja, hogy mi igaz és mi nem. Viszont voltak már szemtanuk ilyen esetekre. Persze azok, akikkel ez történt mind meghaltak, mert túl feltűnőek voltak. De nem, anyád nem halt meg. Ha halott lenne, tudnánk. Elég ellensége volt a háború miatt, aki eldicsekedett volna a meggyilkolásával. Ennyi lenne a történet. – mondta Pandora – Ideje távoznotok.

Ez a befejezés méltó is volt Pandora tartózkodó magaviseletéhez.

Szinte egyszerre álltunk fel és indultunk meg a kijárat felé. Kábán vettem fel a kabátomat és alig vártam, hogy kiléphessek a friss levegőre. A lépcsőház hűvöse is már megkönnyítette a lélegzést. Azt hittem, ha nem szabadulok ki, menten elsírom magam. Már láttam a bejárati ajtó üvegén át a szürkeséget és most nagyon is vágytam rá, hogy elvesszek benne.

-          Héj! – állított meg Jungkook.

Suho és Memphis nem vették észre, hogy megálltunk, így ők már ki is léptek az épületből. A szellő meglegyintette a hajamat és végig simogatta az arcomat.

-          Nem lesz semmi baj. Oké? Pandora csak találgat. Ha szeretnéd, az átváltozásod után meg is kereshetjük anyukádat.

Annyira gyönyörűnek találtam ebben a pillanatban, ahogy a szeme csillogott és már úgy beszélt, hogy biztos a jövőnk egymás mellett, hogy nem tudtam megállni. A nyakába borultam és kieresztettem pár könnycseppet. Nyugtatgatva simogatta a hátamat. Egy mély sóhaj után elengedtem és megfogtam a kezét. Megeresztett felém egy biztató mosolyt és kiléptünk a hideg levegőre, ahol a dolgok már nem szürkék voltak. Minden vörösben úszott. Egy rántást éreztem a jobb karomon. Lenéztem. Jungkook feküdt mellettem fennakadt szemmel még mindig a kezemet szorongatva. Kétségbe esve térdeltem mellé. Egy eszelős nevetést hallottam. Felnéztem. Song Hyun Jun, a hibrid tartott felém. Mikor közelebb ért láttam, hogy Im Seo Yun a hibridek vezetője áll mögötte hatalmas mosollyal az arcán. Ezek szerint ő nevetett. A lábánál Memphis rángatózott görcsösen. Mellettük éppen Suhot rágcsálta a többi hibrid. Mellettem egy nő állt, aki az ujjairól vért nyalogatott.

-          Fuss! – kiáltotta mögöttem egy hang.

Kivágódott az ajtó és Pandora vágtatott le a lépcsőn ordítva.

-          Fuss már te kis hülye préda, mert eljöttek érted az igazi vadászok.

-          Öljétek meg. – mutatott Seo Yun Pandorára, mire pár hibrid ott hagyta Suhot és megindultak Pandora felé, aki már ki is eresztette 10 centis karmait.

De mégis hogyan tudtam volna megmozdulni, amikor Jungkook vér egyre jobban terjedt az aszfalton. Már a csizmám talpát érte a tócsa. Jungkook pedig csak valamit motyogott még mindig fennakadt szemmel. És még ha akartam volna sem tudtam volna kifeszíteni a merev ujjai közül az enyémeket. Egy árnyék vetült rám. Ismét felnéztem. Az utolsó, amit hallottam a bőröm hangja volt, ahogy szétreped Hyun Jun erős fogai alatt. Jungkook pedig még erősebben fogta a kezemet. 

17. rész

17. rész

-          Nem tollászkodj már. – támaszkodott neki az ajtófélfának Jungkook.

-          Mintha azt mondtam volna, hogy várj kint. – kaptam gyorsan magamra egy pólót.

-          Így elkésünk.

-          Az a te hibád lesz.

-          Mért?

-          Talán mert… Te is tudod miért. – vörösödtem el.

Hirtelen ott termett előttem.

-          Ne is tagad, hogy élvezted.

-          Jobban élveztem volna, ha nem a hormonok befolyása alatt álltam volna. Akkor talán lett volna valami választási lehetőség félém.

-          Biztos vagy benne? – hajolt hozzám közel.

Éreztem a leheletét az ajkamon. Nem válaszoltam semmit, csak kikerültem és a bejárat felé vettem az irányt.

-          Ugye tudod, hogy most mi van? – jött utánam.

-          Mi lenne? – kérdeztem unottan.

-          Hogy engem választottál. – csókolt bele hátulról a nyakamba és egy röhögéssel kirohant.

-          Mi van? – háborodtam fel – Héj Jungkook! Ezt nem mondtad. Tulajdonképpen senki nem mondta. – gondolkoztam el.

Mikor kiléptem az ajtón a kocsinak támaszkodva várt rám. A hűvös szellő lebegtette a frufruját, én meg akaratlanul is nyeltem egyet. Mikor elé értem kinyitotta nekem az ajtót.

-          Igazi Gentleman. – dünnyögtem.

Vigyorogva szállt be mellém, és mint mindig most is száguldani kezdett.

-          Egy kis kitérő? – kérdezte.

-          Meki. – vágtam rá mosolyogva.

-          Ennyi fat foodtól meghízol. Akkor nekem aztán nem kellesz.

-          Már késő. – emlékeztettem.

-          Ja, már elég késő. – mondta egy halvány mosollyal és jobb kezét a combomra tette.

Ez volt az első érintkezésünk a tegnap este óta.

-          Lili ma este Jinnel maradsz. Rendben?

-          Egyre jobban alakítod a szárnysegéd szerepét. – álmélkodott a húgom.

-          Ja, ha így folytatom még egy esküvőt is összehozok. – utaltam itt magamra, de a húgom félre értette.

-          Azzal még várnod kell Unni. Nem akarom, hogy Jin börtönbe kerüljön miattam. Még 11 évet várnia kell. De aztán...

Csak meredten bámultam a húgomra.

-          Jól hókon kéne magamat csapnom, amiért könyveket nyomtam a kezedbe még anno.

-          Szerintem ez volt életed legértelmesebb tette. Na meg az, amikor nem égetted oda a palacsintámat.

-          Csak egyszer fordult elő. – háborodtam fel.

-          Én is arról az egy csodával határos alkalomról beszélek… Bár a fele akkor is odalett. – gondolkodott el.

-          Lili. – szólalt meg a hátunk mögött Jin – Menj fel a szobámba és helyezd magad kényelembe.

A húgom egy sunyi mosollyal nézett rám és meg rángatta a szemöldökeit.

-          Már megyek is Jin.

Nem állhattam meg, meg kellett forgatnom a szemeimet. Mikor a húgom hallótávolságon kívül eshetett Jin felé fordultam.

-          Köszönöm, hogy vigyázol rá.

-          Szívesen. Tudod… Mindegy.

-          Mit tudok?

-          Nem érdekes. – szólalt meg V a hátam mögött – Gyere. –fordult meg - Már megcsináltam a szobámat, hogy neked is legyen benne hely.

Követtem őt ugyan arra a folyosóra, amin most is simán eltévednék.

-          Taehyung. Ha veled maradok egy légtérbe… abból… nem lesz semmi baj?

Nem válaszolt csak a válla fölött rám sandított majd visszafordult. Megállt és benyitott a megfelelő ajtón én pedig követtem.

-          A te helyed ott lesz.

-          Egy ketrec!!! – ordítottam el magam.

-          Meg akarod tartani a szüzességed vagy sem? – állt fel a ketrec mellől Suga.

Ezek szerint őt szerelte össze.

-          Meg, de azért… Héj! Te meg honnan tudod, hogy…

-          Szerinted. Csak egy szűz vonakodik oda adni magát ennek. – mutatott végig magán.

-          Szerintem szűz alatt te most azokra utaltál, akik nem kefélnek fűvel-fával. – mondtam.

-          Ne magadból indulj ki. – jött be Jungkook és a ketrec elé állt.

-          Ne is próbáld! – fenyegetőzött Suga – Nem azért baszakodtam vele két órát, hogy felmérd a terepet és szétszed egy pillanat alatt.

-          Pontosan azért jöttem, hogy felmérjem a terepet. Ő előbb akar majd átjönni hozzám, mint én hozzá.

-          Ha benyugtatózzuk, akkor nem. – mondta Taehyung.

-          Nem kéne, V. Szerintem az elsőt élj át segítség nélkül. – mondta Suga, miközben megfordult és kiment.

-          Jobb, ha én is megyek. – állt meg mellettem Kook és hátam mögött a kezembe nyomott valamit.

-          Szerintem is jobb. Már csak egy óra és telihold – mondta V - Túl hosszan tartottak az előkészületek.

-          Jó éjt Sochi. – nézett rám Jungkook.

-          Nem hiszem, hogy fog aludni.

-          Talán neki sikerül. – vonta meg a vállát Jungkook és ő is kiment.

-          Mit nyomott a kezedbe?

-          Tessék?

Taehyung odajött hozzám, elkapta a csuklómat és szétfeszítette az ujjaimat.

-          Gondoltam. – motyogta a kezében tartott pirulát nézve.

-          Mi ez?

-          Altató. – nézett rám – Szívesen oda adnám,… de ez így jobb hidd el. Könnyebb lesz később.

-          Értem.

-          Menj be a ketrecbe.

-          Muszáj így nevezni.

-          Mért mit akarsz, mit mondjak? Ráccsal szegélyezett lakosztály?

-          Ez egy fokkal jobb.

-          Akkor kérlek, fáradj be a ráccsal szegélyezett lakosztályodba.

Mikor beléptem rám csapta az ajtót és vagy 10 lakattal lezárta.

-          Mindjárt hozok fel kaját. Ha eszel jobb lesz.

Bólintottam, majd magamra hagyott. Nem telt bele 10 másodpercbe már neszezést hallottam.

-          Ráccsal szegélyezett lakosztály.

-          Mit akarsz RapMon? – rezzentem össze.

-          Csak megnézni, hogy minden úgy megy-e, ahogy kell.

-          Nem tudom, hogy kell mennie, de szerintem egész jól állnak a dolgok.

-          Mit mondtak neked a mai napról?

-          Hogy hormon túltengéses leszek. – vágtam rá, majd egyből vissza is akartam szívni.

-          Ja, az leszel. Ennyi?

-          Mért tudnom kéne még valamiről?

-          Nem. – vágta rá és egy szó nélkül kiment.

Taehyung jött vissza egy tálcával. Becsúsztatta nekem, majd visszament az ajtóhoz.

-          A látogatási idő lejárt. Aki belép, annak kitöröm a nyakát. – és becsapta az ajtót.

-          Nem kéne ilyeneket kiabálnod, amikor itt van a húgom.

-          Jinnel sétálnak. – válaszolta.

-          Értem.

-          Edd meg, aztán feküdj le.

Bólintottam, majd megcsináltam, amit mondott. Mikor végeztem az evéssel a telihold fénye már bevilágított az ablakon. Taehyung az ágyán feküdt hanyatt.

-          Most akkor, hogy is van ez? Teliholdkor nem csak a vérfarkasoknak kéne átváltoznia?

-          Ez csak azért terjedt el, mert ők a legfeltűnőbbek.

Miközben beszélt észrevettem valamit. Ahogy a hold fénye megvilágította az arcát megcsillant a fogain. Megnőttek.

-          A fogaid.

-          Neked nem fog. - nyugtatott meg.

-          Ha titeket választalak, ilyenkor nekem is megnő?

-          Csak akkor, ha nincsen párod. Vagy túlságosan távol van tőled.

-          Jungkook foga?

-          Nagy valószínűséggel nem fog megnőni. Viszont szenvedni fog még az egy falnyi távolság miatt is. Jobban, mint te. Neked van választásod, neki te vagy és… - elhallgatott

-          Tudok a másik kötelékéről.

-          Akkor érted mi van. Két oldalról kínlódik. – mondta egyszerűen, majd elfordult tőlem, jelezve, hogy nem akar többet beszélgetni.

Követtem a példáját és lefeküdtem az ágyra. Aludni valóban nem tudtam, viszont gondolkozni még igen. Végig gondoltam mindent, attól kezdve, hogy Jungkookkal találkoztam. Könnyek csorogtak végig az arcomon.

-          Nem akarom, hogy fájjon neki. – suttogtam – De a többieknek sem akarom, hogy fájjon.

Taehyung meg sem mozdult. Mintha aludt volna, de tudtam, hogy nem alszik. Felálltam és a rácshoz léptem. Tányér nagyságúra kerekedtek a szemeim. Ezek vagy ennyire hülyék, vagy direkt csinálták. Rohadt sokat ér az a 10 lakat, ha simán kiférek a rácsok között. Egy kis kuncogás csúszott ki a számon, miközben kioldalaztam a rácsokkal szegélyezett lakosztályomból. Taehyung megmozdult. Felemelte a fejét és egy pillanat múlva előttem termett. Megragadott és az ágyára hajított. És már felettem is volt. A száját a számra nyomta. Éreztem, hogy nem kapja meg, amit akar. Megkönnyebbülést keresett, biztonságot. Mintha valaki azzal álltatta volna, hogy haza fog érni, de mikor megcsókolt nem azt kapta, amit akart. Nem ért haza. Egy pillanat múlva élettelenül dőlt el mellettem és Jungkook nézett velem farkasszemet. Lenéztem V-re. Kitörte a nyakát.

-          Sochi. – jött egy hang az ablak felől.

-          Ez Suho?

Jungkook nem válaszolt csak felkapott és kiviharzott velem a szobából. Mikor megállt úgy tett le az ágyára, mint egy porcelán babát.

-          Maradj itt. – mondta.

Vagyis ezt olvastam le a szájáról. Kezdtem szédülni és furcsán levegőtlenné vált a ház.

-          Nem értem. – akartam mondani, de valami más jött ki a számból.

Jungkook kétségbe esve nézett rám. A következő pillanatban pedig eltűnt. Lemásztam az ágyáról. Nem tudtam felállni, ezért négy kéz láb kezdtem el utána mászni. Kezdtek égni a sejtjeim és újabb könnycseppek gördültek le az arcomon. Mikor visszajött a kezében valami doboz volt. Lehajolt hozzám és visszatett az ágyba. Kinyitotta a számat és valami apró dolgot dobott bele. Nem tudom mi volt az, de megégette a számat. Kiköptem. Jungkook elkerekedett szemmel nézett rám. Elvigyorogta magát a felismerésén. Közel hajolt hozzám és megcsókolt. Mintha egy rossz álomból zuhantam volna vissza a valóéletbe. Minden újra normális volt körülöttem.

-          Mi történik? – nyögtem.

-          Választottál. – mondta mosolyogva.

-          Mi?

-          Nem érzem a fájdalmat.

-          Jó neked. Auh. Megint kezdődik. Mitől van ez?

Újra megcsókolt és ismét azt a hatást érte el. Nekem meg elszállt az agyam. A két karomat a nyaka köré fontam és magamra rántottam. Nem ellenkezet. Sőt még bele is vigyorgott a csókunkba. Valahol a távolban fájdalmas vonyítást hallottam. Nem érdekelt. Nem létezett számomra más csak Jungkook. Még a saját létezésemről is megfeledkeztem volna, ha nem vágytam volna olyan önzőn az ölelését. Megkerestem a pólója szegélyét és elkezdtem rángatni. Ráült a csípőmre és teljesítette az akaratomat. Megbabonázva néztem kellemesen izmos felsőtestét.

-          Csak nézni akarsz? – kérdezte tőlem.

Elvigyorogtam magam és egy pillanat alatt változtattam a felálláson. Mikor már rajta ültem egy egyszerű mozdulattal letépte a pólómat és végig simított az oldalamon. Ráhajoltam és csókokkal kezdtem el belepni felsőtestét, miközben a nadrágjával ügyködtem.

-          Mért nem alsógatyában akartam lefeküdni? – kérdezte magától miközben felült engem is felültetve és kicsatolta a melltartómat.

Visszadöntött az ágyra és lerúgta a félig már lerángatott nadrágját. Az enyém sem sokáig maradt a helyén. Most rajta volt a sor, hogy sóhajokat csaljon ki belőlem és nem is sokat teketóriázott. A kezei megtalálták a fehérneműm szegélyét, de nem szabadított meg tőle. Fölém hajolt.

-          Biztos? Ha akarod, most még megállhatunk.

-          Nem hinném, hogy képes vagy megállni. – néztem le és nyeltem egyet.

Megcsókolt és megszabadított mindkettőnket az utolsó akadálytól is. Fölém mászott megtámaszkodott a két alkarján és a szemembe nézett. Váratlanul ért és fájt. Mikor látta a kínjaimat csókokkal terelte el a figyelmemet. Tovább mozgott és kis idő múlva, már nem éreztem mást csak őt. Egy apró nyögés csúszott ki a számon. Elégedetten csókolt bele a nyakamba és gyorsított, ennek ellenére egyáltalán nem volt durva, inkább óvatos. Aztán áramütés haladt végig az egész testemen és ívbe feszült a hátam. Szinte ugyan abban a pillanatban ő is megmerevedett és ledőlt mellém magához húzva engem. Néhány perce már zihálhattunk, amikor elkezdett kuncogni.

-          Nem hiszem el. – mondta mosolyogva – Elérted, hogy a prédát legyek kicsi vadászom.

Nem feleltem. Felnéztem rá és megpusziltam az arcát, majd olyan szorosan bújtam hozzá amennyire lehetett. Ő pedig szorított éppen csak el nem törve engem.