24. rész

24. rész

Berith karja lecsúszott rólam. A kanima méreg még mindig dolgozott bennem. A lábaimat még nem tudtam mozgatni. A földön kötöttem ki.

-          Aria – suttogta maga elé Berith.

-          Berith - jött Seo Yun nyöszörgése kintről – fu… fuss.

-          Mit…

-          Mit tettem? – kérdezte anyám nyugodtan.

Nem válaszolt.

-          Vigyétek el mindkettőt – parancsolta. - Ha lehet, egy olyan cellába zárjátok őket, amilyenben ő volt. – siklott rám a tekintete.

Bármilyen hihetetlen, de végigfutott a hátamon a hideg. Valahogy az volt az érzésem, hogy jobb lesz vigyázni. És ahogy észrevettem nem én voltam az egyetlen, aki ezt gondolta. Anyám válla felett láttam Taehyung tekintetét. Mintha lyukat akart volna égetni a koponyájába a tekintetével.

-          Nem értitek mit mondtam!? – nézett át a válla felett – Hagyatok magunkra.

Ha az elején bárki azt hitte, hogy most aztán minden happy lesz hát az tévedett. Ha jellemeznem kéne a helyzetünket, akkor a „csöbörből-vödörbe” lenne rá a legmegfelelőbb kifejezés.

Mialatt a farkasok elkezdték felkaparni a sokkot kapott Berithet, Taehyung és Jungkook engem ültettek fel a kanapéra.

-          Még pár perc és tudod használni. – motyogta Tae előttem guggolva.

Átpillantottam a fejük fölött. Láttam, hogy nem figyelnek ránk.

-          Mi folyik itt?

-          Szar a mederben. – válaszolta féloldalas mosollyal Jungkook.

-          És az a ciki, hogy nemsokára ki fog ömleni. – suttogta V.

Jungkook ráütött a mellkasára és megrázta a fejét. Majd felálltak és otthagytak.

-          Már megint nem értek semmit. Mily meglepő. – vágtam magamat hátra karba tett kézzel.

-          Ez nem újdonság. – mondta unottan anyám, miközben oda ment egy szekrényhez.

Kinyitotta és kivett belőle egy üveg whiskyt és két poharat. Majd egy kisasztal mögé ment és egy egyszerű lökéssel közvetlenül elém csúsztatta. Majd odasétált az asztalhoz és leült rá. Az egyik poharat a kezembe nyomta. A fogaival leszedte a kupakot, kiköpte és félig töltötte a poharamat, míg a sajátját tele.

-          Mi van? – kérdezte látva a tekintetemet – Ezt mifelénk így szokás. – emelte fel a poharát kilöttyintve az itala egy részét. – Igyál!

Miután beleittam megállapítottam, hogy ez nem az én világom. Anyám ezt vidáman konstatálta. Legalább is vidámnak akart látszani.

-          Na, most, hogy megint így együtt vagyunk… Mesélj! Mi van veled?

-          Ömh… Felnőttem. – mondta tágra nyílt szemekkel az első dolgot, ami eszembe jutott.

-          Igen azt látom. Esetleg valami, amit ilyenkor szokás megosztani egy anyával?

-          Esetleg valami, amit ilyenkor szokás megosztani az anya elhagyott lányával? – kérdeztem vissza csípőből, majd dühösen belekortyoltam az italomba. Megbántam.

-          Látom, a te szádnak sem kell képviselet. – mosolygott rám – Hát jó. Pattanj és menjünk. – állt fel és letette a poharát.

Felálltam és követtem a mozdulatait. Ebben a pillanatban bevillant valami. Rákaptam a pillantásomat anyámra hátha feltűnt neki, de úgy látszott, hogy nem vette észre. Éppen kilépett az ajtón. Hátra sem pillantott. Követtem és közben agyaltam. Újra végig pörgettem a fejemben a pár órája történteket és egy dologra tudtam csak gondolni. Beszélnem kell valakivel. Valakivel, aki kint volt. Valakivel, aki reálisan átláthat mindent. Beszélnem kell Rap Monsterrel.

Ez a vágyam viszonylag hamar teljesült is. Hosszú folyosók, lépcsősorok és egy lift után végre láthattam azt, amit már hónapok óta nem. A napot. Nehéz lett volna nem észrevenni. Majd kiverte a szememet. Amint hozzászokott a szemem a fényhez egy hatalmas mezőt láttam, amit fák szegélyeztek. A tisztás tele volt emberekkel. Vagyis természetfelettiekkel. Ott volt mindenki. A farkasok, a vámpírok, a sellők és a hibridek is. Csoportokba verődve. Még mindig nem nagyon jönnek ki egymással. Ki gondolta volna!?

-          Csapódj oda valakihez. Anyucinak dolga van. – lökött egyet rajtam Aria.

-          Kösz. – sóhajtottam és megindultam a vámpírok felé.

Mikor odaértem egy körbe zártak és mindenki egyszerre kezdet el hozzám beszélni. Jin megnyugtatott, hogy végig vigyázott a húgomra, aki tartogat nekem némi kommentárt az eltűnésemet illetően. J-Hope, Suga és Jimin felváltva magyaráztak arról, hogy hogyan kutattak fel minket és, hogy milyen király volt az egész mentőakció. Jungkook V-nek magyarázott, hogy mi történt miután minket elfogtak. Egyedül RapMon nem szólt egy szót sem. Inkább úgy tűnt mintha kicsit duzzogna. Karba tett kézzel állt, nekem félig háttal és a tisztás egy távoli pontjába meredt. Legszívesebben egyből leszólítottam volna. De tudtam, hogy az ránk vonná a figyelmet és egyelőre nem akartam mással beszélni csak vele. Így hát hagytam, hogy a fiúk egymást túlharsogva vezessenek egy furgonhoz és hazavigyenek.

Ez a pár hónapos kis „kiruccanás” úgy lefárasztott, hogy az egész utat Jungkook vállán aludtam végig. Mikor kinyitottam a szememet már sötét volt. A furgonban ültem. Jungkookon és rajtam kívül nem volt ott senki.

-          Jó reggelt Csipkerózsika! – simított végig az arcomon.

-          Meddig aludtam?

-          Sokáig – intézte el ennyivel majd az ajkaimra tapadt. – Ez már nagyon hiányzott. – sóhajtotta.

-          Nekem is. – mondtam őszintén.

-          Gyere, menjünk be! A húgod már vár. Egy hosszú monológgal. Amit már tudni sem akarod hányszor fogalmazott át. És azt sem, hogy mennyire nevettünk rajta.

-          Előrefélek. – mondta előrefélve.

Nevetve szállt ki a kocsiból. Az ujjainkat összefűzve léptünk be a lakásba, amiben teljes csend honolt.

-          Nagy szerencséd van – jött elénk Suga egy fél szendviccsel a szájában. – A húgod bealudt a Star Warson. Hogy lehet azon bealudni!? – közölte majd ott hagyott bennünket.

-          Azt hittem nevetünk ma. – mondta Jungkook letörtén.

-          Hát, holnap is lesz még nap. – mosolyogtam rá megnyugtatóan.

De a mosolyom csak addig tartott, amíg meg nem láttam RapMont a lépcső felé menet.

-          Figyelj Kook! Felmegyek fürdeni meg ilyenek. Nem sok lehetőségem volt rá az utóbbi…

-          Nem mehetek veled? – kérdezte egy sunyi mosollyal.

-          Csábító… De hónapok óta nem vehettem egy rendes forró fürdőt…

-          Megértettem – tette fel a kezét. – Menj csak. – engedett el mosolyogva és a nappaliba vette az irányt.

Próbáltam normális tempóban felmenni, de nehezen ment. Az emeletre felérve nem tudtam merre forduljak, hogy hol keressem először. De szerencsére nem is kellett sokáig várnom.

-          Na, felébredt a préda, akit néha vadásznak gondolnak. – mondta gunyoros hangon.

-          Beszélnünk kell. – közöltem vele és ezzel elértem az egyetlen dolgot, amit soha nem hittem volna, hogy elérek RapMonnál.

Megleptem.

23. rész

23. rész

Körülbelül 10 perc rohanás után megállok. Az eszeveszett lihegésemen kívül semmit nem hallok. Várok pár pillanatot, hogy lecsillapodjon a légzésem. De a csend, ami fogad fülsüketítő.

-          Valaki emlékeztessen majd, hogy ezért Jun Hyun még megfizessen.

-          Örömmel pici ember. – szólal meg mögöttem egy gúnyos hang.

Csak a pillanat tört részéig tart. Megpróbálok megfordulni és már rántanám is magam elé a karjaimat, hogy védekezzek. De a hang tulajdonosa meg ragad. A fejemet és a hátamat fogva neki nyom a falnak. Hiába próbálok mozdulni, mintha minden erőm elhagyott volna.

-          Gondolom, már tudod, hogy ki vagyok? – mondja mosolygós hangon.

-          Berith. – nyögöm.

-          Nem is vagy te olyan ostoba.

-          Képes vagyok felismerni egy féreg szánalmas kínlódására emlékeztető hang tulajdonosát.

-          Vicces. – mondja tűnődve. – Meglátjuk akkor is ekkora lesz-e a szád, ha átadunk neki.

-          Egy boszinak?

Megfordul velem a világ. Berith mélyen a szemeimbe néz.

-          Komolyan azt hiszed, hogy a legnagyobb problémád egy boszi? Még ha azt mondanád egy csapat… Nem kislány. Van, aki már sokkal régebb óta vágyik rád, mint bármelyik boszi – vigyorog elégedetten.

-          Kiről beszélsz? – kérdezem meg teljesen feleslegesen.

Csak egy még hatalmasabb vigyort kapok válaszul. Majd két ujját a nyakamra helyezte. A földre rogytam. Képtelen voltam megmozdulni, de ami még ijesztőbb volt a szemeimet sem tudtam becsukni. Berith a véremet nyalogatta az ujjairól.

-          Ismerős szitu nem igaz? Jungkookkal is ezt tettem. Szegény. Él benne a remény, hogy megmenthet. Ugyan kérlek – legyintett.

A karjaiba kapott és megindult velem. Perceken keresztül rótta a folyosókat, még sem volt még halvány segédfogalmam sem arról hol lehetünk. Végig a plafon és Berith arca lebegett előttem. Ha néha meg is láttam valami mást az volt annyira hétköznapi, hogy ne találjak vissza.

-          Berith!!! Mit művelsz!?

-          Uuuh! Féltékeny – súgta nekem. – Imádom, amikor féltékeny. Olyan édesen villog a szeme – mondta kuncogva miközben úgy fordított, hogy lássam amint Seo Yun vicsorogva közeledik felénk. – Ne legyél már ilyen Seo. Itt az ideje, hogy beszolgáltassuk. Szükségünk lesz a csapataira. Ezt te is tudod.

Seo Yun megenyhülve már-már rajongva nézett Berith álnok arcába.

-          Vidd be! Még ma átadjuk neki – nyitotta ki az ajtót Berith és előttem.

Berith belépett velem egy pompásnak is visszafogottan nevezhető szobába.

-          Dobd le a padlóra.

-          Na de Seo Yun! Mit szól majd az anyukája, ha baja esik!? - nyávogta

-          BERITH!!!

-          Most mi van? Úgysem tudja elmondani senkinek. Elég mérget lőttem belé. Ma már nem mozdul meg. Tehát megszökni sem tud.

-          Mióta a boszik félig kanimává változtattak egyre szemtelenebb leszel – dünnyögte Seo Yun.

-          Mintha neked ez nem tetszene – dobott le a kanapéra és az oldalamra fordított. – Nem is vagy olyan csúnya. – motyogta a hajamat igazgatva.

Seo Yun felmordult és felrántotta mellőlem, majd erőszakosan az ajkaira tapadt.

-          Seo Yun… Tudod, hogy amikor ezt csinálod… nem tudok neked ellenállni… Közönségünk is van – suttogta Berith egy-egy csók között.

-          Jönnek. – szakadt el Seo Yun Berith ajkaitól.

-          Már nagyon elegem van belőlük. – vágta le magát mellém Berith.

Valahogy azok után, amiket hallottam róla nem így képzeltem el.

-          Úgy hallom dühösek. Kis lázadok.

-          Lerendezzük őket?

-          Rendezzük. – vigyorodott el Seo Yun.

Nem hallottam semmit, de az ajtó pillanatokon belül kivágódott. Először Jungkook majd Taehyung és Jun Hyun lépett be rajta.

-          Ez így nem is lesz élvezhető – állt fel mellőlem Berith nyújtózkodva. – Túl kevesen vannak.

-          Biztos vagy te ebben? – lépett be a három fiú után Rap Monster.

Olyan élvezettel vigyorgott, hogy ha meg tudtam volna bármimet is mozdítani tuti, hogy visszavigyorgok rá.

A nyomában belépett a szobába Suga, Jimin és J-Hope. Őket követte Suho, Chanyeol és Baekhyun.

-          Na, most már élvezetesebb. – mosolyogta Suho.

A két hárpia fogai már meg is nőttek. Karmaikkal a fiúk felé kaptak, akik már rájuk is ugrottak. Én meg ott feküdtem mindennek a közepén és fogalmam sem volt mit is kéne most csinálnom. Aztán eszembe jutott mit mondott Taehyung. A vére felerősített. Berith tudja, hogy ember vagyok. Biztos, hogy egy embernek elég dózist nyomott belém. Erősen koncentrálok, hogy megbírjam mozdítani legalább egy ujjamat. Sikerül. Bár csak egy aprót rezzen, de folytatom. Időközben a harc eldurvul. Seo Yun már a folyosón folytatja a harcot Suhoékkal és Jun Hyunnal. Rap Monsterék viszont nagyon is jól boldogulnak Berithel.

-          Vigyázzatok! A boszik félig kanimává változtatták. – figyelmezteti őket Jungkook.

Időközben sikerül megmozdítani a karomat. Kicsit feljebb tornázom magamat. Berith szeme rám villan. Bár látom a meglepetést a szemében, de a felismerés jobban ég benne. Pillanatok alatt előttem terem és pajzsként maga elé tart. Ugyanebben a pillanatban kék fény villan és a csata hangjai elhalnak a folyosón. Berith szorítása enyhül. Felnézek az arcába. Retteg. Mint utóbb megtudom, van is miért. Egy magas, tekintélyt parancsoló nő lép be az ajtón, aki a kiköpött másom. Körbenéz a szobába csak úgy mellékesen, majd megállapodik a szeme rajtam.

-          Berith – mondja olyan nyugodtan, hogy az már fenyegető – Azt mondtad a lányomat vadászként és nem prédaként kezeled.

22. rész

22. rész

-          Szükség volt erre? – kérdezem szemrehányóan masszírozva az alig fél órája kitört nyakamat.

Még mindig Taehyung ágyán feküdtem. Jungkook aggodalmas és bosszús tekintettel nézett hol engem, hol Tae-t.

-          Szükség. – vágta rá Taehyung rám sem nézve.

Kicsit nehezen viselte, hogy tévedett.

-          Meddig fogtok még tűntetni egymás ellen? – sóhajtottam. – Ezzel egy cseppet sem segítetek a helyzeten… Rajtam meg pláne nem. – csúsztam le az ágyról.

-          Én a helyedben még nem állnék fel. – termett mellettem Taehyung és visszanyomott az ágyra.

Jungkook reflexszerűen lökte le a vállaimról a kezét. Farkasszemet nézve szórtak villámot egymásra. Felváltva kapkodtam a fejemet közöttük.

-          Ha a tekintetekkel ölni lehetne, már egyedül ücsörögnék itt. – temettem unottan az arcomat a kezeimbe.

-          Most mit vársz tőlem? Kitörte a nyakadat.

-          Te meg levágtad Pandóra fejét. Mondanám, hogy egy-egy az állás, de eddig szerintem te vezetsz gyilkosságok terén.

-          Azt hiszed csak úgy megöltem? – lepődött meg.

-          Hát nekem nagyon úgy tűnt. – néztem rá elképedve.

-          Nem ölte meg. – mondta Taehyung. – De, ha ez könnyít a helyzeten én is azt hittem.

-          Akkor ez mi volt? – mutattam az ajtóra jelezve, hogy mire gondolok.

-          Szemfényvesztés. – vigyorgott rám szemtelenül.

-          Nagyszerű! Bűvésznek már elmehetsz. – forgatta meg a szemeit V.

-          A folyosó túl oldaláról érezni a feszültséget benneteket. Nem tudnátok feltűnés mentesebbek lenni. – vágódott ki az ajtó és belépett rajta Jun Hyun.

Taehyung egy pillanat alatt elém állt ugrásra készen várva.

-          Ha még egyet lépsz. – mondta fenyegetően.

-          Akkor nem történik semmi. – mondta Jungkook és nyugtatóan Taehyung vállára tette a kezét.

-          MI? – képedtünk el egyszerre Taehyunggal.

-          Hálával tartozom neked. – taszított egyet Taehyungon Jun Hyun.

Értetlenül pislogtam fel Jungkookra. Egy nyugtató halvány mosollyal az arcán bólintott.

-          Miért vagy hálás nekem? – kérdeztem kissé remegő hangon.

Nem tehettem róla akárhányszor ránéztem láttam, ahogy keresztülharapja a torkomat.

-          Ugyan azt tetted velem, mint Jungkookkal. Megszakítottad a köteléket. – mondta elmosolyodva.

Amikor mosolygott nem volt halálosan félelmetes. Már csak félelmetes volt.

-          Nem foglak bántani. – mondta még jobban elmosolyodva, mintha csak olvasna a gondolataimban.

-          Naná, hogy nem fogod. – ült le mellém Taehyung, mire Jungkook is leült mellém, Jun Hyun pedig egyszerűen leereszkedett a szoba közepén álló asztalra.

Csend ereszkedett ránk, amit Taehyung tört meg először.

-          Hogy csináltátok? – Jungkook és Jun Hyun egyszerre néztek rá. – Kinek vágtátok le a fejét?

-          Két Árulót változtattunk át. – válaszolta Jun Hyun. Azért dobtuk be a fejeket a tömegbe, mert…

-          Mert, amint meghaltak visszaalakultak. – fejezte be Taehyung.

-          A tömegben senki nem tudta kivenni az arcukat.

-          Én ebben nem lennék olyan biztos. – suttogtam.

Kook és Jun Hyun kérdőn néztek felém.

-          Igaza van. Fogalmatok sincsen róla milyen képességekkel rendelkezők vannak itt.

-          És az elit is ott volt. – folytattam.

-          Ők biztos, hogy sejtenek valamit. – bólogatott V.

-          Azt biztos, hogy még mindig nem vagy vámpír. – sandított rám Jun Hyun félig zsebre tett kézzel.

-          A vérem már benne van. Már csak emberi vér kell neki.

-          Nála ez nem megy olyan egyszerűen. – hajtotta le a fejét Jungkook.

Taehyung összeráncolta a homlokát.

-          Hallgatlak benneteket. – mondtam.

-          Kezdjük az elején. – mondta Jun Hyun.

Összefonta maga előtt az ujjait és belekezdett.

-          Először is. Bocsánat, hogy kettéharaptam a torkodat! Már megkaptam érte a magamét. – mondta védekezően felemelve a kezeit és nyomatékosan Jungkookra nézett.

-          El tudom képzelni. – motyogtam Kookot bámulva.

Még mindig alig hittem el, hogy itt ül mellettem. Miután hónapokig nem láttam és nem is tudtam, hogy mi van vele.

-          Másodszor. Szívesen, hogy meggyógyítottalak! – Jun Hyun hangja és mondanivalója visszarántott a valóságba.

-          Mi?

-          Még is mit gondoltál, hogyan tűnt el a nyakadról az a kráter?

-          Ami azt illeti erre már nagyon kíváncsi voltam. Sehogy nem tudtam összetenni, hogy kigyógyíthatott meg. – nézett merengve maga elé Taehyung.

-          A húgom? – kérdeztem félve.

-          A fiúkkal van, és semmi baja. Nagyon is jól beilleszkedett, mintha csak erre született volna.

-          Mi történt Suhoval és Memphissel? – tettem fel sürgetve a kérdést.

-          Jól vannak. Hamar felgyógyultak és már össze is szedték a társaikat.

-          Szóval tényleg háború lesz. – inkább mondtam, mint kérdeztem.

-          Igen. – mondta elgondolkodó hangon.

-          És a vámpírok? – zökkentette ki Taehyung.

-          Mellénk álltak. – mondta Jungkook. – Legalábbis azok, akik még józanul tudnak gondolkodni.

Éreztem, ahogy megfagy a levegő a szobában.

-          Miért ne tudnának józanul gondolkozni? – kérdeztem zavartan.

-          Újra előjöttek. – súgta V.

-          És most valami teljesen újra készülnek.

-          Kik? – kérdeztem még mindig értetlenül.

-          Az alkotóink. – mondta Jungkook. – A boszorkányok.

A szokásos visszahívó jelzés szakította félbe a társalgásunkat.

-          Ideje visszatérned a körzetedbe. Gyere, visszakísérlek! – mondta Jun Hyun felállva.

Jungkookra néztem. Bólintott.

-          Sochi. A vérem élesíti az érzékeidet és talán valamennyire fel is erősít. Használd ki. – mondta Taehyung.

Jun Hyun átkarolta a vállamat és kivezetett.

-          Kösz, hogy vigyáztál rá! – hallottam Jungkook hangját.

-          Most már tudod. – válaszolta Taehyung.

-          Igen.

-          Szerinted, hogy fog döntetni?

-          Csak remélni tudom, hogy…

Nem hallottam Jungkook válaszát. Jun Hyunra néztem, aki hamisan somolyogva nézett le rám.

-          Miért hagytad, hogy meghalljam? – kérdeztem.

-          Mert nem hiszem, hogy el kéne előled titkolnunk azt, ami rád tartozik.

-          Akkor mond el te.

Amint kimondtam hirtelen berántott egy másik folyósóra és a számra tapasztotta a kezét.

-          Maradj csöndbe! – mormolta.

Engedelmeskedtem. Vártunk. Nem történt semmi. Aztán egyszerre megéreztem egy illatot.

-          Seo Yun. – súgta bosszúsan Jun Hyun. – Várj itt! – engedett el és kilépett a folyosóra.

-          Jun Hyun. Végre. Keresd meg Jungkookot és gyertek a szobánkba! – mondta fagyos hangon.

-          Igenis! – válaszolt Jun Hyun megalázkodó hangon.

Meg kell hagyni, jól játssza. Kisebb csend állt be.

-          Mi ez a szag?

-          Nem érzem gazdám.

Gazdám? Elvárja, hogy így hívja!?

-          Mindegy. Menj! – mondta ingerült hangon.

Lépteket hallottam, majd megjelent Jun Hyun.

-          Fuss! – olvastam le a szájáról. – Fuss! – tátogta ismét és lökött rajtam egyet. – JUNGKOOK!!! – üvöltötte el magát, miközben még egyet lökött rajtam.

Több noszogatás nem kellett. Futásnak eredtem.

- Meg fogadtam, hogy nem leszek többet préda és lám… Már megint én futok és más játssza a vadász szerepét.

21. rész

21. rész

Vállamat a nyirkos falnak vetve szinte faltam a látványt, amit az aprócska lyuk kínált nekem. Kolosszus éppen egy csapatot képzett. A szóbeszédek szerint ez a csapat volt a legígéretesebb. Taehyung is közöttük volt. Úgy csapkodta le az osztagában lévő „társait”, mintha ez csak egy egyszerű, tapasztalatlanokkal eltöltött sakk délután lenne. El kellett mosolyodnom, amikor megfeledkezve mindenről a falra bámult keresve benne a lyukat. Egyik étkezésünk alkalmával, amikor éppen a tányérjába pöckölgettem a számomra ehetetlen részeket, meséltem neki arról, hogy mindent látok a kiképzések alkalmakor. Ezen a híren felbuzdulva kezdte el nekem taglalni, hogy miket figyeljek meg.

-          Ha jól kiismered őket, követhetsz engem a luxus szárnyba. – mondta mosolyogva.

Úgy volt, hogy ő tornássza fel magát az én szintemen lévő „szállásra”. De már az első kiképzések alkalmakor túlszárnyalt mindenkit. A vezetőség azonnal az elit katonák közé osztotta be. Így maradt az az opció, hogy én küzdöm fel magam hozzá. Ez persze nem lehetséges addig, amíg nem változtat át. De annak már vagy 120 étkezése, vagyis két hónapja volt, hogy belegyeztem változtasson át. És nem találkozunk máskor csak az étkezéseken. Szomorúan fordítottam el a tekintetemet a résről, éppen amikor Tae ismét elbambult és az egyik ellenfele fejbe akarta vágni. Ő oda sem nézve építette bele a padlóba.

-          Egy kisegér meg még egy kisegér az két kisegér. Egy kisegér meg még egy kisegér az két kisegér. Egy kisegér meg még egy kisegér az két kisegér. Szerinted meddig számoltam már el? – kérdezte mellettem Groteszk.

-          Még nem elég messze. – válaszoltam szelíd hangon.

Az utóbbi időben kiismertem annyira, hogy tudjam anyáskodó hangon kell vele beszélni és akkor nem akar megölni. Így ő folytatta a számolást, én pedig a gondolataimba merültem.

Pár óra múlva hallottam a gong hangját, ami valamilyen eseményt jelez, legyen az étkezés, vagy kiképzés a gong az mindig szól. És a gong hangját mindig a hűséges zárkattanások hangja kíséri. Megjelent előttem az Ostor, hogy kinyissa az ajtómat és kivezessen. Amikor a zárba csúsztatta a kulcsot valami fémes csillanást láttam a jobb szemem sarkából. Sejtettem, hogy ki lehet az. A Kés.

A Kés egy leleményes viszonylag alacsony kiscsaj volt, akivel párszor beszéltem, ha alkalmunk volt rá. Az életemet a kezébe nem helyeztem volna, de néha szükségünk volt egy viszonylag normális ember társaságára a sok őrült között. Azért hívták Késnek, mert mindenből képes volt éles szúró tárgyat csinálni és tökéletesen is használta. Ami még fontosabb nekem is megtanította, hogyan alakítsak bármit fegyverré a környezetemben. Na jó, nem tanította meg, csak ellestem tőle. Ha tudná, hogy szinte mindenkitől tanulok valamit valószínűleg már kicsontozott volna.

Halványan elmosolyodtam, amikor egy pillanat alatt felfogtam mire készül. Eszemben sem volt szólni az őrömnek. Örültem, hogy a félhomályban nem látja az arckifejezésem. A penge villant, éppen amikor az Ostor kinyitotta a cellám ajtaját, egy üvöltés, amit káromkodás kísért, egy eszelős röhögés, amit fájdalmas vonyítás kísért és én már ott sem voltam. Kivágtam az ajtót és rohantam a tömegben az egyetlen épp eszű ember felé, akit ismerek. Már méterekről felismertem a kissé elálló füleiről. Úgy estem a karjaiba, mintha egy lakatlan szigeten éltem volna eddig egyedül.

-          Ennyire hiányoztam? – kérdezte körém fonva a karjait, és bár nem láttam az arcát tudtam, hogy mosolyog.

-          El sem tudod képzelni mennyire. – suttogtam bele a nyakába.

Kicsit megszorított.

-          Maradj velem. – súgta a fülembe.

-          Mindig. – válaszoltam, miközben megfogta a kezemet és magával húzott.

Egy számomra ismeretlen folyosóra tereltek minket az őrök.

-          Öhm… Taehyung? Hová megyünk?

-          Erre van a Felavató terem. Amikor egy csapatot már elég képzettnek ítélnek meg itt avatják fel őket. – húzott be magával egy hatalmas terembe. – De bejelentéseket is itt tesznek.

A terem szélén nézőtér volt kialakítva, mint a stadionokban. Az összes helyet elfoglalták. Az emelvényen előttünk pár személy éppen mosolyogva koccintgatott.

-          Gondolom semmi jó nem fog ebből származni. – álltam meg a tömegben.

-          Ebből biztosan nem. – húzott maga elé, hogy jobban lássak.

Az emelvényen állok észrevették, hogy megtelt a terem. Letették poharaikat és ünnepélyesen felsorakoztak. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy kiket is látok. Bár többen álltak a pódiumon, két emberről nem tudtam le venni a szemem. Im Seo Yun és Berith állt egymás mellett kéz a kézben. Úgy mosolyogtak, mint akik most jöttek a nászútjukról.

-          Taehyung. – nyögtem kétségbe esve.

-          Látom. – tette mindkét kezét a vállamra.

Az emelvényre felsorakozottak közül előre lépett egy férfi. Ő volt a legidősebb mind közül. Rövidre nyírt, ősz haja volt, az arcát pedig ezernyi ránc borította.

-          Ő az Ezer Arcú. – hajolt a fülemhez V – Állítólag soha senki nem győzte le, és aki kihívta mind meghalt. Sokak szerint egy boszorkány alakváltóvá és nem vérfarkassá akarta változtatni. De rosszul sült el és mindkettő lett.

-          Biztató. – mondtam szememet még mindig a két nőre meresztve.

Felkuncogott.

-          Nyugi Sochi. Nem fognak bántani. Élve kellesz nekik.

-          Ez még biztatóbb.

Erre még felelt valamit, de nem értettem mit mond, mert akkor az Ezer Arcú nagy mosollyal az arcán egyik karjával intett bennem pedig megállt az ütő. Jun Hyun sétált fel a pódiumra maga előtt lökődve Aranit a sellők vezetőjét. De már csak hasonlított az egykori nőre. Látszott rajta, hogy mit kellehetett kiállnia. Már csak árnyéka volt önmagának. Mögötte pedig ott tuszkolták Pandorát. Amint a nő fel esett Arani mellé azt is láthattuk ki volt a kísérője. Jungkook kegyetlenül rántotta fel a padlóról és követve Jun Hyunt lenyomta térdelésbe. Egyszerre nyújtották hátra a kezüket Im Seo Yun és Berith a kezükbe helyeztek egy-egy penge éles, hosszú, fekete kést. Taehyungnak megfeszült a keze a vállamon.

-          Nem. – súgtam, amikor a két nő nyakához illesztették a késeket.

Legszívesebben üvöltve indultam volna meg feléjük, de Taehyung elővigyázatosságból átkarolta a derekamat és befogta a számat.

-          Csukd be a szemed! Kérlek, Sochi! Csukd be a szemed!

Eleget kellett volna tennem a kérésének. A két fiú egyszerűen elhúzta a nyakuk előtt a pengéket. Azok olyan egyszerű simasággal szelték ketté a nyakukat, mintha csupán levegő lett volna ott. Majd mind két nő fejét a kezükben tartva puszit nyomtak az arcukra és a tömegbe hajították. Taehyung ekkor már engem cibált kifelé. Éppen két őrt lökött bele az őrjöngő tömegbe. Amikor kiértünk a folyosóra. A kezemet megragadva rohant velem a folyosók útvesztőjében. Körülbelül 10 percnyi rohanás után belökött egy ajtót.

-          Már csak pár napot akartam várni, de ezt nem hiszem el. Max csak két nap kellett volna és kiválaszthattalak volna. – hadart egyre jobban.

-          Miről beszélsz? – motyogtam.

-          Majd később elmesélem most nincs időnk. Hallottad mit mondott Arani és Pandora. Sochi! Figyelsz?

-          Nem tudom mit mondtak. Csak őt láttam.

-          Hát őt én is láttam. – nyomott le egy puha ágyra és berohant egy helyiségbe – A nevedet mondták, amikor… - jött ki – Akkor. – mondta látva az arckifejezésemet.

Két pohár volt a kezében. Mindkettőben a vére. A kezembe nyomta a poharakat. Láttam hol vágta fel a csuklóját.

-          Ezt hajtsd fel! Mindkettőt! – parancsolta.

Megtettem, amit kért. Az édes íz a számban mámorba ejtett és segített megfeledkezni a pár perce átélt eseményekről. Azt hittem ez volt a célja. Tévedtem.

-          Sajnálom! Még két napot várni akartam. – mondta két kezébe véve az arcomat.

Aggódó szemeibe néztem. Éppen ki akartam nyögni valamit, hogy eltüntessem ezt a félelmet az arcáról, mert most először félelem ült ki rajta, amikor kivágódott a szoba ajtaja és Jungkook lépett be rajta. Ekkor pedig pördült velem a világ. Reccsent a nyakam. Az utolsó gondolatommal tudtam Taehyung prédából vadásszá változtatott.