24. rész

24. rész

Berith karja lecsúszott rólam. A kanima méreg még mindig dolgozott bennem. A lábaimat még nem tudtam mozgatni. A földön kötöttem ki.

-          Aria – suttogta maga elé Berith.

-          Berith - jött Seo Yun nyöszörgése kintről – fu… fuss.

-          Mit…

-          Mit tettem? – kérdezte anyám nyugodtan.

Nem válaszolt.

-          Vigyétek el mindkettőt – parancsolta. - Ha lehet, egy olyan cellába zárjátok őket, amilyenben ő volt. – siklott rám a tekintete.

Bármilyen hihetetlen, de végigfutott a hátamon a hideg. Valahogy az volt az érzésem, hogy jobb lesz vigyázni. És ahogy észrevettem nem én voltam az egyetlen, aki ezt gondolta. Anyám válla felett láttam Taehyung tekintetét. Mintha lyukat akart volna égetni a koponyájába a tekintetével.

-          Nem értitek mit mondtam!? – nézett át a válla felett – Hagyatok magunkra.

Ha az elején bárki azt hitte, hogy most aztán minden happy lesz hát az tévedett. Ha jellemeznem kéne a helyzetünket, akkor a „csöbörből-vödörbe” lenne rá a legmegfelelőbb kifejezés.

Mialatt a farkasok elkezdték felkaparni a sokkot kapott Berithet, Taehyung és Jungkook engem ültettek fel a kanapéra.

-          Még pár perc és tudod használni. – motyogta Tae előttem guggolva.

Átpillantottam a fejük fölött. Láttam, hogy nem figyelnek ránk.

-          Mi folyik itt?

-          Szar a mederben. – válaszolta féloldalas mosollyal Jungkook.

-          És az a ciki, hogy nemsokára ki fog ömleni. – suttogta V.

Jungkook ráütött a mellkasára és megrázta a fejét. Majd felálltak és otthagytak.

-          Már megint nem értek semmit. Mily meglepő. – vágtam magamat hátra karba tett kézzel.

-          Ez nem újdonság. – mondta unottan anyám, miközben oda ment egy szekrényhez.

Kinyitotta és kivett belőle egy üveg whiskyt és két poharat. Majd egy kisasztal mögé ment és egy egyszerű lökéssel közvetlenül elém csúsztatta. Majd odasétált az asztalhoz és leült rá. Az egyik poharat a kezembe nyomta. A fogaival leszedte a kupakot, kiköpte és félig töltötte a poharamat, míg a sajátját tele.

-          Mi van? – kérdezte látva a tekintetemet – Ezt mifelénk így szokás. – emelte fel a poharát kilöttyintve az itala egy részét. – Igyál!

Miután beleittam megállapítottam, hogy ez nem az én világom. Anyám ezt vidáman konstatálta. Legalább is vidámnak akart látszani.

-          Na, most, hogy megint így együtt vagyunk… Mesélj! Mi van veled?

-          Ömh… Felnőttem. – mondta tágra nyílt szemekkel az első dolgot, ami eszembe jutott.

-          Igen azt látom. Esetleg valami, amit ilyenkor szokás megosztani egy anyával?

-          Esetleg valami, amit ilyenkor szokás megosztani az anya elhagyott lányával? – kérdeztem vissza csípőből, majd dühösen belekortyoltam az italomba. Megbántam.

-          Látom, a te szádnak sem kell képviselet. – mosolygott rám – Hát jó. Pattanj és menjünk. – állt fel és letette a poharát.

Felálltam és követtem a mozdulatait. Ebben a pillanatban bevillant valami. Rákaptam a pillantásomat anyámra hátha feltűnt neki, de úgy látszott, hogy nem vette észre. Éppen kilépett az ajtón. Hátra sem pillantott. Követtem és közben agyaltam. Újra végig pörgettem a fejemben a pár órája történteket és egy dologra tudtam csak gondolni. Beszélnem kell valakivel. Valakivel, aki kint volt. Valakivel, aki reálisan átláthat mindent. Beszélnem kell Rap Monsterrel.

Ez a vágyam viszonylag hamar teljesült is. Hosszú folyosók, lépcsősorok és egy lift után végre láthattam azt, amit már hónapok óta nem. A napot. Nehéz lett volna nem észrevenni. Majd kiverte a szememet. Amint hozzászokott a szemem a fényhez egy hatalmas mezőt láttam, amit fák szegélyeztek. A tisztás tele volt emberekkel. Vagyis természetfelettiekkel. Ott volt mindenki. A farkasok, a vámpírok, a sellők és a hibridek is. Csoportokba verődve. Még mindig nem nagyon jönnek ki egymással. Ki gondolta volna!?

-          Csapódj oda valakihez. Anyucinak dolga van. – lökött egyet rajtam Aria.

-          Kösz. – sóhajtottam és megindultam a vámpírok felé.

Mikor odaértem egy körbe zártak és mindenki egyszerre kezdet el hozzám beszélni. Jin megnyugtatott, hogy végig vigyázott a húgomra, aki tartogat nekem némi kommentárt az eltűnésemet illetően. J-Hope, Suga és Jimin felváltva magyaráztak arról, hogy hogyan kutattak fel minket és, hogy milyen király volt az egész mentőakció. Jungkook V-nek magyarázott, hogy mi történt miután minket elfogtak. Egyedül RapMon nem szólt egy szót sem. Inkább úgy tűnt mintha kicsit duzzogna. Karba tett kézzel állt, nekem félig háttal és a tisztás egy távoli pontjába meredt. Legszívesebben egyből leszólítottam volna. De tudtam, hogy az ránk vonná a figyelmet és egyelőre nem akartam mással beszélni csak vele. Így hát hagytam, hogy a fiúk egymást túlharsogva vezessenek egy furgonhoz és hazavigyenek.

Ez a pár hónapos kis „kiruccanás” úgy lefárasztott, hogy az egész utat Jungkook vállán aludtam végig. Mikor kinyitottam a szememet már sötét volt. A furgonban ültem. Jungkookon és rajtam kívül nem volt ott senki.

-          Jó reggelt Csipkerózsika! – simított végig az arcomon.

-          Meddig aludtam?

-          Sokáig – intézte el ennyivel majd az ajkaimra tapadt. – Ez már nagyon hiányzott. – sóhajtotta.

-          Nekem is. – mondtam őszintén.

-          Gyere, menjünk be! A húgod már vár. Egy hosszú monológgal. Amit már tudni sem akarod hányszor fogalmazott át. És azt sem, hogy mennyire nevettünk rajta.

-          Előrefélek. – mondta előrefélve.

Nevetve szállt ki a kocsiból. Az ujjainkat összefűzve léptünk be a lakásba, amiben teljes csend honolt.

-          Nagy szerencséd van – jött elénk Suga egy fél szendviccsel a szájában. – A húgod bealudt a Star Warson. Hogy lehet azon bealudni!? – közölte majd ott hagyott bennünket.

-          Azt hittem nevetünk ma. – mondta Jungkook letörtén.

-          Hát, holnap is lesz még nap. – mosolyogtam rá megnyugtatóan.

De a mosolyom csak addig tartott, amíg meg nem láttam RapMont a lépcső felé menet.

-          Figyelj Kook! Felmegyek fürdeni meg ilyenek. Nem sok lehetőségem volt rá az utóbbi…

-          Nem mehetek veled? – kérdezte egy sunyi mosollyal.

-          Csábító… De hónapok óta nem vehettem egy rendes forró fürdőt…

-          Megértettem – tette fel a kezét. – Menj csak. – engedett el mosolyogva és a nappaliba vette az irányt.

Próbáltam normális tempóban felmenni, de nehezen ment. Az emeletre felérve nem tudtam merre forduljak, hogy hol keressem először. De szerencsére nem is kellett sokáig várnom.

-          Na, felébredt a préda, akit néha vadásznak gondolnak. – mondta gunyoros hangon.

-          Beszélnünk kell. – közöltem vele és ezzel elértem az egyetlen dolgot, amit soha nem hittem volna, hogy elérek RapMonnál.

Megleptem.