3. rész

3. rész

A sebességnek köszönhetően belepréselődtem az ülésembe. A húgom sikított valahol a távolban, de nem tudtam rá figyelni. Csak arra koncentráltam, hogy ne hozzak össze egy erotikus testhelyzetet egy másik kocsival. Két autó közeledett felénk két különböző oldalról. Még egy kis gázt adtam rá. Épphogy elkerültük a frontális ütközést, ami teszem hozzá teljes mértékben az én hibám lett volna. Hiszen mit kevergek én itt a sávok közepén örült tempóban, mint valami idióta. Egy kamion oldalát pillantottam meg és rátapostam a fékre, majd ismét gázt adtam, amint kiért a látóhatáromon kívülre. Nagy mák volt, hogy a zöld kocsi, ami az anyósülésen remegő húgomat fenyegette, még messzebb volt, és a vad akciómat látva kapcsolt és már lassított is. Kiértünk egy szűkebb szinte elhagyatott utcába.

-          Fuuu. – sóhajtottam a visszapillantót vizsgálgatva, majd rávigyorogtam a húgomra, aki még mindig a szemét eltakarva rázkódott – Héj, Liliput. Már vége. Most már szabad a lesés.

-          Ugye csak képzelem, hogy körülbelül 10 másodperc alatt itt termettünk és még a para kocsisokat is sikerült leráznunk. – fordult hátra az utat kémleve.

-          Az már 10 másodperce volt, hogy repül az idő? Na, látod mondtam, hogy ne félj. Megoldottam. – toltam el magam a karjaimmal a kormánytól és nagy vigyorral a fejemen vezettem, immár normális tempóban, tovább.

-          Ja, látom. De te meg remélem azt látod, hogy ki fog fogyni a tank.

-          Mi? – néztem a műszerfalra – Ne már.

A kocsi szép lassan megadta magát és már csak gurult tovább nem törődve vele, hogy én még mindig a gázt nyomtam.

- Ezt nem hiszem el. – vertem a fejemet a kormányba – Még jó, hogy nem egy perccel ezelőtt fogyott ki. – motyogtam, amikor egy fénysáv siklott át a műszerfalon és reflexből felkaptam a fejemet, hogy arrébb álljak mire rájöttem, hogy nem jó kedvemből álldogálok ott. – Bocsi. Csak menj tovább. Menj tovább. – dőltem vissza a kormányra miközben a másik kocsisnak integettem, hogy előzzön meg, van rá elég helye.

Kopp-kopp. Felkaptam a fejemet és az ablakra bámultam. A kopogtató tag mutatta, hogy húzzam le az ablakot. Gyújtásba kapcsoltam a kocsit és az ablak le gomb felé nyúltam. Ránéztem a húgomra. Vérvörös fejjel próbált beépülni az ülésébe.

-          Segítsek? – kérdezte egyből a tag.

-          Nem, nem feltétlenül szükséges.

-          Neked adtam útba igazítást pár órája.

-          Az pár órája volt, hogy repül az idő? – mosolyogtam 100%-os műmosollyal.

-          Igen. – válaszolt szórakozottan – Akkor segítsek?

-          Megoldjuk magunk. De azért köszi. – mutattam a húgomra.

Ekkor lehajolt és kicsit bedugta a fejét az ablakon.

-          Szia! – mondta.

-          H… Helló! – köszönt vissza a húgom.

-          Most legyen nagy a szád. – súgtam oda neki kajánul kiélvezve a zavarát miközben felegyenesedett az útba igazítónk.

-          Hogy akarod megoldani ezt? – mutatott a kocsimra.

-          Ügyesen. – vigyorogtam – A buszjegy csodákra képes.

-          Hol laksz?

-          Nem gond, ha egy vadidegennek ezt nem mondom el?

-          Tudom, hol laksz.

-          Akkor minek kérdezted? – néztem rá értetlenül – Várjunk csak. Honnan tudod, hogy hol lakunk?

-          Ti vagytok az új szomszédaink.

-          Szomszéd? – néztem rá értetlenül – Egy erdő szélén lakunk, ahol egy árva lélek sincsen 3 kilométeres körzetben tuti nem vagyunk szomszédok. – egyből megbántam, hogy megint előbb járt a szám, mint az eszem. Reflexből rácsaptam a számra és ijedten néztem az idegenre. Csak nevetett.

-          Mint már mondtam, tudom, hol laksz. Bár nem trükknek szántam a szomszéd dolgot, de aranyosan affektálsz.

-          Mi?

-          Tényleg szomszédok vagyunk. Mi lakunk a dob tetején az erdőben.

-          Ott él valaki? – kérdezte a húgom.

-          Igen. Én és még pár… pár rokonom. Vagyis olyasmik. – motyogta zavartan.

-          Te milyen házról beszélsz? – súgtam oda a húgomnak.

-          Ha nem állandóan az a zsinór lógna ki a fejedből, amin keresztül az idióta zajaidat hallgatod, talán hallottad volna, amikor anyáék erről beszélnek. – súgta vissza a húgom bosszúsan.

-          A utolsó busz már elment, és az is csak a város külterületére vitt volna el titeket. Gyertek, majd én hazaviszlek benneteket.

-          Igazán nem szükséges fáradoznod a áááúúú.

-          Nem fáradozás. Útba estek. – mondta, majd elindult a saját kocsija felé. A lábamat simogatva, amit a húgom megcsípett, bosszankodtam, hogy már megint elfelejtettem tankolni.

-          Lásd be Sochi. Ebből még te sem ásód ki magunkat baj nélkül. – szállt ki a húgom.

-          De az autóm. Nem hagyhatom csak úgy itt. – motyogtam.

-          Nem kell. - lépett mellém a szomszédunk – Felhívok valakit, aki hazaviszi teli tankkal.

Ránéztem és a tekintete mindent elmondott. „ Bizony kislány. Nincs más választásod.” Valami hiányzik az arcáról. Valami… valami… A mosoly. Hiányzik az arcáról a mosoly, ami azt mondja „ Bízd csak rám magad. A következő, amit látni fogsz egy szakadék.” Olyan volt, mintha ez a mosoly csak számomra hiányzott volna. Ő teljesen közömbösen nyitotta ki az ajtómat és mutatta, hogy szálljak ki. Amikor kiszálltam a kezét tartotta elém. Csak értetlenül felnéztem rá.

-          Kell a kocsid kulcsa, ha otthon akarod tudni.

-          Ja, tényleg. Várj. – fordultam vissza.

-          Mit csinálsz?

-          Itt hagyok pénzt a benzinre.

-          Jaj, ne már. – húzott ki a derekamnál fogva és meglökött a saját kocsija felé. – Csak szállj be és legyél hálás. – mondta.

-          De… - ránéztem a kocsijára – LILI!!! Azt ebben a minutumban elfelejted, hogy 7 éves létedre előre ülsz, amikor nem én vezetek.

-          Héééj. Ne mond meg a koromat. És ne is dobálózz vele. Most már semmi esélyem. – motyogta oda nekem, amikor melléértem és kiparancsoltam előröl.

-          Mire kellett volna esély? – kérdeztem totál értetlenül.

-          Hogy belém zúgjon. – súgta oda nekem jelentőség teljesen megnyomva a tekintetével a szavakat. Leesett az állam.

-          Lili. Hét éves vagy. Pont, hogy neked nem kell pasi. – mondtam neki. Erre kiöltötte rám a nyelvét. – Ilyen reakció után meg pláne nem. – szálltam be az anyós ülésre.

-          Öveket be. – vetette oda a sofőrünk, mire mind a ketten engedelmeskedtünk, és indultunk is.

-          Egyébként Lili vagyok. 11 éves.

-          Egyébként Sochi vagyok a 11 évesnek valót, de igazából hét éves Lili nővére. – vágtam rá.

-          Egyébként Jin. – motyogta egy folytában a visszapillantót vizsgálva.

-          Valami baj van? – fordultam hátra.

-          Nem, semmi. – kapta le egyből a szemét a tükörről és nem is nézett vissza már rá a kelleténél sűrűbben.

-          Oh a francba.

-          Mi az? – taposott bele a gázba – Fáj valamid? – nézett rám ijedten.

-          Nem. Csak a kajámat a kocsiban hagytam.

-          Háhá. Megérdemelted. – kárörvendett a húgom.

Jin megkönnyebbülve lépett a gázra. Kinéztem az ablakon.

-          Te jó ég. Mi lesz itt megint megtanulni tájékozódni. – motyogtam mintegy magamnak, amit senki más nem hallhatott, mégis kaptam rá választ. Egy megnyugtató már ezer éve ismerlek hangsúllyal.

-          Megtanulod. – csak ennyit mondott.

Úgy csináltam mintha nem vettem volna észre, mivel a pulzusom az egekbe ugrott ijedtemben. Hátra sandítottam a húgomra. Elaludt. Visszafordultam. Neki támasztottam a fejemet az ablaknak és becsuktam a szememet. Visszaidéztem az nap fontosabb történéseit. Útba igazítás. Meki. Kocsik… Kocsik… Ez a kocsi… Ez a kocsi is az üldözőim között volt! Már majdnem felpattantam a ráismerés erejétől, amikor meg hallottam Jin lágy hangját.

-          Igen Kook, nálam van a kocsija kulcsa, majd ha hazaértem elmehetsz érte… Nem, biztosan nem esett baja és a húgának sem… Igen, tudom, hogy csak meg akartad védeni, de ennyire azért nem kellett volna… - kisebb szünet állta be a számomra egyoldalú beszélgetésben – Én is remélem, hogy nem vették észre. De ne nagyon reménykedjünk. A szaga már a fél városban ott van. Biztosan tudják már, hogy itt van. Csak azt remélem, hogy nem tudják, hogy ki az. Már majdnem hazaértem velük. Már látom az erdőt. Szólj Jiminnek. Ma ő őrködik.

Ezzel megszakadt a hívás és Jin levágta a telefonját maga mellé. Majd sóhajtott egyet.

-          Miért van ilyen finom illatod, hmm? Miért? – kérdezte.

Nem feleltem. Tetettem tovább az alvást, miközben azt hittem a szívem kiesik a helyéről. Kisidő múlva lassult a tempónk, majd fékek csikorgását hallottam és megálltunk. Egy gyengéd érintést éreztem a vállamon.

-          Héj. – mondta Jin – Megjöttünk.

Kinyitottam a szememet, hogy ránézzek, de már nem is volt a kocsiban. Pedig biztos voltam benne, hogy csak egy másodperce „ébresztett fel”. Hátra néztem. Éppen a húgomat emelete ki a hátsó ülésről és a karjaiban vele elindult a házunk felé. Gyorsan kiszálltam és utánuk siettem. Kinyitottam az ajtót.

-          Merre van a szobája? – nézett körül Jin.

-          Gyere! Megmutatom. – indultam meg az emeltre.

-          Köszönöm, hogy haza hoztál minket. – mondtam neki miközben befektette a húgomat az ágyába.

-          Igazán nincs mit megköszönöd. – indult meg az ajtó felé.

Kikísértem a bejárati ajtón.

-          Biztos nincsen semmi bajod? – kérdezte visszafordulva – Nem fáj semmid?

-          Nem tényleg nincs. És semmim sem fáj. – mondtam neki őszinte meglepetéssel.

-          Jól van. – mondta, majd habozva körbe sandított a környéken. Egy ponton megállapodott a szeme és elmosolyodott. – Örülök, hogy megismertelek. – mondta.

-          Én is. – mondtam szórakozottan és megvártam, amíg beszállt a kocsijába és elhajtott, majd arra a pontra kezdtem bámulni, ahová ő bámult fél perccel ezelőtt.

Nem láttam semmit és kimenni se mertem megnézni. Megborzongva csuktam be az ajtót és ráfordítottam a kulcsot. Felmentem az emeletre jól betakargattam a húgomat, majd elindultam a fürdőszobába. A zuhany alatt áztattam magamat és csak egy valami járt a fejemben. Ők a vadászok és én vagyok a préda. 

2. rész

2. rész

-          Lili hercegnő!!! Meddig óhajt még kritikus szemeket meresztgetni angyali külsejére? – kérdeztem egy fotelban elterpeszkedve – Ha ezt tudom hoztam volna könyvet. – motyogtam.

-          Jó. Most már kész vagyok. – rántotta el a függönyt.

-          Remek!

-          Ez lesz és ez. – mutatott két ruhadarabra – Meg ez és ezek, na meg ez, óóó és a cipőt se felejtsük el, na meg azt a pulcsit se. – mutatott egy Snoopis darabra.

-          Még remekebb! – mondtam kimeredt szemekkel.

-          Gyere már! Te fizetsz!

-          Erre magamtól is rájöttem volna. – kullogtam a húgom után. – Hogy lehet az, hogy én beértem két pólóval meg egy Conversesel, míg te egy kisebb gardróbot vásároltál fel?

-          Mint mestered mondom a fejlődésed kétségbe ejtően lassú. Ez divat Unnim. – tette fel a napszemüvegét.

A szememet forgatva fordultam az eladónőhöz, aki tátott szájjal bámulta a diskurzusunkat.

-          Csipogtassa, csipogtassa! Nem érünk rá egész nap! AAÚÚÚÚ! LILI!!!!

-          Ne haragudjon a nővéremre. Ő csak egy retardált majom. Mindig mondom a szüleinknek, hogy ne engedjék ki felügyelet nélkül, de nem hallgatnak rám.

-          Inkább egy illem könyv kéne a kishölgynek.

-          Vagy lehet, hogy a kishölgy itt hagyja a csillámláma hányás húgát, ha már ilyen nagylány, oldja meg egyedül a vásárlását a saját költségére.

Az eladónő megijedt, hogy valóban ott hagyom a már lehúzott ruhákat a húgommal együtt kifizetetlenül, ezért belehúzott. Beletette a ruhákat a bolt logójával ellátott ezüstszínű papírtasakokba, fizettem és mentünk a dolgunkra.

-          Hová? – kérdeztem – A vásárlást letudtuk. Kaja. Menjünk Meki Driveba. – javasoltam, de Lili nem figyelt rám. – Hová bámulsz Törpilil? – fordultam hátra.

-          Olyan érzésem van, mintha követnének minket.

-          Beijedtél az Audis srácoktól? – kérdeztem röhögve és meglöktem a karommal.

-          Ne viccelj! Mi van, ha követtek minket és valamit akarnak tenni velünk? Vagy…

-          Figyelj Lil! – vágtam a szavába – Nem követtek minket és nem akarnak bántani. Vagyis az utóbbiba nem vagyok biztos. – Lili rám kapta rémült tekintetét – De biztos, hogy nem követtek minket. – folytattam tovább – Már vagy 100 helyen jártunk, ha tényleg akartak volna valamit el is navigálhattak volna máshova.

-          Nekem nem úgy tűntek, mint akik egyáltalán el akarnának engedni onnan. Ha nincs az a helyes srác.

-          Oho. – nevettem fel – Hát innen fúj a szél. – vigyorogtam rá – Lili szerelmes. Lili szerelemes. – énekeltem és minden a pláza belsejébe igyekvő leendő vásárló furcsán nézett rám és nagyívben kikerültek minket. Lili csak pirult. – Na gyere te kis szerelmes. Kapsz tőlem Happy Meal menüt. – karoltam át a vállát és kiérve a plázából a parkoló felé vettük az irányt.

-          Hogy érti azt, hogy nincs sajtburger? Ez a legalapvetőbb kaja itt. – méltatlankodtam.

-          Sajnálom. De pont egy perce vásárolták fel majdnem a teljes kaja készletünket. – könyökölt ki a drive-os csaj és kezdett el fecsegni nekünk nem törődve a másik három autóssal, akik mögöttünk vártak a sorukra. – Bejött hét elképesztő srác és felvásároltak majdnem mindent.

-          Nem érdekel. – mondtam dühösen – Én éhes vagyok. – jelentettem ki. A húgom mellettem már a saját kajájával foglalatoskodott.

-          Ha gyorsabban akarsz kaját, menj be. – mondta felhúzva az orrát.

-          Még ő van felháborodva. – morogtam szinkronban a panaszkodó hasammal – Oké Liliput. Te itt maradsz. A kocsit rád zárom, hogy senki ne zaklasson. Még viccből se.

Becsaptam a kocsi ajtót és vissza sem nézve a vállam felett rázártam a húgomra a kocsit. Amint beléptem megcsapott az a tipikus mekis szag, ami egy pillanat alatt beleivódik minden egyes ruhadarabodba. Beálltam a sorba. Sorban állás. A legjobb dolog, ha gondolkodni akarsz, vagy éppen nem érdekel semmi és csak hallgatod a többi gyökér beszédét körülötted. De, ha éppen atom méretűre zsugorodott gyomorral állsz a sorban, minden másodperc számít. Végre. Én következtem. Hatalmas mosollyal csaptam a pultra és nyögtem be hasam kívánságait, mire egy f.szkalap szimplán arrébb lökött és… És elcsaklizta a rendelésemet.

-          Héééj! – háborodtam fel.

-          T… Te… Tessék. – dadogta neki a pultos lány rák vörös fejjel.

-          Ne már. Komolyan! Én álltam itt először.

A „kedves” idegen az én kajámmal a tálcáján fordult oda hozzám.

-          Kit érdekel? – kérdezte.

-          Engem. – vágtam rá egyből felnézve a szemeibe. Belém fagyott a szó. Körülbelül 10 másodpercig csak bámultunk egymás szemébe.

-          JUNGKOOK!!! – jött valahonnan egy hang. Mind a ketten reflexből fordultunk a hang irányába. Azt nem tudom én miért fordultam arra, közöm mondjuk nem volt hozzá.

Jungkook elindult a harsogók felé.

-          Máris elkészül a rendelése. Nagyon sajnálom.

-          Jaj, ne magázz már. – mordultam egyet miközben még mindig a társaságot bámultam, ahová Jungkook éppen most ért oda. – Jungkook. – suttogtam – Hét tagú társaság. – számoltam meg a hangoskodó és vidám társaság tagjait. – Jungkook. – súgtam ismét.

-          Khm. Kész van a rendelésed. – vinnyogta a hátam mögött a pultos lány.

Fizettem, de ez sem ment könnyen. A pultos lány össze-vissza bénázott, miközben egyfolytában a hetes társaság felé pillantgatott és levegő után kapkodott.

-          A visszajáró. – tartotta a markát továbbra is mögém bámulva.

Amikor már vagy egy perce tartotta a markát hiába, rám nézett. Érdektelen szemekkel néztem vissza rá.

-          Most komolyan. Legyen már benned egy kis nőies tartás. – mondtam a visszajárót a markában hagyva.

Mire végeztem már nem csak a pultos lány, de a vendégek és a többi dolgozó is őket bámulta. Felszegtem a fejemet és rájuk sem nézve indultam a kijárat felé. Mikor az asztaluk mellett sétáltam el elhallgattak mind. Magamon éreztem a tekintetüket. Szinte perzseltek. Alig vártam, hogy kijussak. Levegő után kapkodva nyitottam ki a kocsi ajtaját. A vacsimat meg sem kezdve indítottam a kocsit és faroltam ki.

-          Mi ez a nagy sietség? – kérdezte a húgom rám sem nézve.

-          Semmi. Csak el akarok tűnni innen.

-          Megint balhéztál?

-          Nem. – válaszoltam színtelen hangon.

Erre már felnézett rám a húgom. Éppen a gyorskajálda bejárata előtt hajtottam el és akaratom ellenére is ránéztem az ajtóra. Éppen akkor rontottak ki rajta a fejüket kapkodva, amikor észrevettek minket a kocsiban. Szinte egyből el kezdtek rohanni az autóik felé. Sorban álltak ki a tuningos és hipcsi-szupcsi sport kocsijaikkal. Az első kocsi az ezüst Audi volt.

-          Basszus. – nyögtem – Tudtam, hogy el kell innen tűnnünk. – motyogtam.

-          Mi az? – fordult hátra a húgom – Mit csináltál már megint? – ütött a karomba.

-          Ezúttal semmit. – nevettem fel kínomban. – Kimegyünk egy forgalmasabb utcára. Ne forgolódj! És kösd be magad! – rántottam vissza az anyósülésbe.

-          Hazamegyünk? – kérdezte félős hangon, miközben bekötötte magát.

-          Talán.

Franccba, hogy nem tudok olyan jól hazudni. Ezzel csak még jobban megrémítettem. Kihajtottam egy forgalmas utcára és éppen bekaptam egy pirosat.

-          Ne már! Nem tudtál volna egy autóval később váltani? – néztem fel a közlekedési lámpára, mialatt doboltam az ujjaimmal a kormányon.

-          Csak, hogy tud ez már megint a te hibád. – mondta a húgom síros hangon.

-          Nem csináltam semmit. – szálltam vele vitába, mire majdnem lefejeltem a kormányt – Mi a? – néztem hitetlenkedve a visszapillantóba miközben egyre jobban közeledtünk az előttünk száguldozó kocsik felé – Ezt most komolyan gondolod? – kiáltottam a visszapillantó tükörnek dühösen. Elkezdte tolni a kocsinkat. Behúztam a kézi féket, de nem sokat segített.

-          Sochi. – peregtek a húgom könnyei.

-          Picsába. – mondtam – Most megríkattad te köcsög.

A visszapillantóban csak egy röhögő arcot láttam.

-          Hát jó seggfejkém. Ezt figyelt. – váltottam egyet – Lil!

-          Igen?

-          Most azt akarom, hogy fogd be a szemedet jó erősen. Megértetted?

-          Miért?

-          Csak csináld. Lili. – kaptam el az állát és magam felé fordítottam – Nem lesz semmi baj. Érted? A nővéred vagyok és vigyázok rád. Oké?

Lili csak bólintott egyet és úgy tűnt elapadtak a könnyei. Befogta a szemét jó erősen. Már csak centik választottak el minket a forgalmas úttól. A dudák monoton folyamát hallottuk. Kinéztem balra. Még ez a kocsi és jó lesz.

-          Ők a vadászok, és mi vagyunk a préda. – motyogtam akaratlanul is magamnak úgy, hogy a húgom a nagy hangzavar miatt nem hallhatta. Rátapostam a gázra, és még utoljára a visszapillantóba néztem. Egy döbbent… nem is inkább kétségbe esett arcot láttam.

Elment a piros kis Suzuki, amire vártam. Kiengedtem a kéziféket és hihetetlen sebességgel rontottam bele a forgalom kelős közepébe.

1. rész

1. rész

Hideg levegő csap az arcomba, ahogyan rohanok. Nem akarom elhinni, amit láttam, de láttam. Azt hiszem, álmodok, de amikor keresztülesek egy fán, a fájdalom ráébreszt, én most nem álmodhatok. Feltápászkodom. A hajamban sárga és vörös levelek maradványai kuszálódtak. Nincs időm megállni. Nincs időm a dolgokat felfogni sem. Csak egy valamit tudok. Rohannom kell. Mert én vagyok a préda és ő a vadász. Rohanok a hídhoz. Nem egy nagy híd. Tulajdonképpen egy már félig elkorhadt, akácból készült hidacska, amin ha nagyon akar, két ember el tud menni egymás mellett. De én most nem akarom, hogy bárki is elmenjen mellettem, mert ezt senkinek nem kívánom. Hiába rohanok, amennyire csak tudok. Érzem, hogy lassan utolér. A leheletem párafelhőt varázsol a levegőbe. A könnyeim, amikről nem is tudtam, hogy ott vannak, szépséges cseppekként fagynak az arcomra. Közeledik. Körülöttem a táj elkezd megfagyni. Gyönyörűen félelmetes. Megbabonáz és lelassít a látvány. Mire észbe kapok, már hídnál állok. Minden a másodperc tört részéig tart. Egy kar fonódik a derekamra és ránt vissza. A földhöz vág és rám vicsorít. A gyönyörű fekete szemébe nézek. Elmosolyodik. Nem tudok mit tenni, megbénított a szépsége. A tökéletes ragadozó a tökéletes prédája fölé hajol és bársonyként húzza végig ajkait a nyakamon, míg nem rátalált az ütőeremre. Kellemetlen bizsergés járja át a testemet a szívemből kiindulva. Nyugtalanná válik körülöttem minden. Elválik a nyakamtól. Villámok szelik át az eget a fejünk felett és a fényükben meglátom őt. Az arca akár egy démoné. Vonza az embert még akkor is, ha az tudja, csak a bajt hozza majd rá. Ezen a tökéletes és szemet gyönyörködtető arcon most rémület fut át, majd harag váltja fel a rémületet. Vicsorít, kivillantva tökéletesen veszélyes, hófehér fogsorát. Úgy néz ki, valaki elrontotta a játékát. Hirtelen az arcomba mászik. A tekintetét belefúrja az enyémbe. Számomra érthetetlen szavakat mormolva válik fehérré a szeme. Ez az utolsó, amit láthatok. A fehérség. A szemem lecsukódik és elnyel a sötét csend.

A telefonom ébresztőjének idegesítő hangjára ébredek, aminek a kikapcsolását kétszer is megálmodtam csak éppen erőm nem volt megtenni. Elkezdek, magam mellett kotorászni hátha, megtalálom. Pechemre levertem az este a földre.

-          Messze van. – nyögöm fájdalmas hangon.

-          Sochiiiiii. – rohan a szobámba lelkesen a húgom.

-          Liliii. – mondom kevésbé lelkesen – Te állítottad be a telefonomat, hogy ébresszen. – állapítottam meg a húgom gaz tettét, amivel felkeltett.

-          Igen, mert féltelek felkelteni. A múltkor is kis híján betettél a mosógépbe. – mászott be mellém.

-          Meg is érdemelted volna. – válaszoltam a párnámba fúrva a fejemet – Anyáék?

-          Szerinted?

-          Megint elmentek úgy, hogy nem szóltak. Ez vért kíván. – dünnyögtem – Együk meg az összes nutellát.

-          Okéé. – lelkesedet be még jobban a húgom – De van egy fecnid a hűtőn mondta.

-          Fantasztikus. Mi van rajta?

A húgom csak pislogott rám.

-          Unni. 7 éves vagyok. Csak most megyek elsőbe. – mondta.

-          Tudtommal meg tanítottalak olvasni. – vágtam vissza.

-          Én erről nem tudok. – mondta miközben kiment a szobámból.

-          Nem hát persze, hogy nem tudsz.

„Mos ki pár adag szennyest és vásárolj be.”

-          Ez nem valami hosszú. – ittam bele a forró csokimba, miközben elolvastam a fecnimet.

-          Ha nem húznál folyton ujjat mindenkivel talán nem kellett volna elköltöznünk és anyáék sem lennének rád mérgesek. – oltott be a húgom.

-          Milyen kis szépen fogalmazol. Mit olvasol mostanában?

-          Te mit olvasol mostanában?

-          A Jane Eyre-t. – mondtam egy félmosoly kíséretében.

-          Én az Obszidiánt.

-          Az egy jó könyv. – mosolyogtam azon, hogy a húgomnak könyvek terén legalább olyan az ízlése, mint az enyém.

-          Mit csinálunk ma?

-          Mosunk.

-          Nem félre értetted a kérdést. – mosolygott – Az nem érdekel, hogy te mit csinálsz. Az érdekel, mit csinálunk ketten.

És a nyelvét is úgy felvágták, mint az enyémet.

-          Eljöhetsz velem vásárolni, ha gondolod.

-          Plázázunk.

-          Először inkább csak kaját veszünk, ha marad idő, akkor plázázunk.

-          Tök jó, hogy ”Vöcsögepusztán” is van pláza. - gúnyolódott

-          Na igen. – helyeseltem – Nem egy Szöul. – mondtam szomorúan régi lakhelyünkre visszarévedve – De nincs messze tőle. Csak röpke 50 km.

-          150. – vágta rá a húgom.

-          Jó messze vagyunk. Sajnálom. – ültem le mellé a pulthoz és elkezdtem a gabonapelyhét rágcsálni csak úgy.

-          Moss. – állt fel.

-          Mi van?

-          Moss ki, hogy mehessünk plázázni.

-          Nem bánnám, ha kicsit segítenél.

-          Mit vársz tőlem? 7 éves vagyok. – tárta szét a karját és már ott sem volt.

-          Ahh. – sóhajtottam és a mosogatóhoz léptem, hogy eltakarítsam a rumlinkat.

-          Mellesleg. – szólt vissza – Nutellát ígértél, de nem találtam.

-          Kapsz majd tőlem olyan nutellát, hogy még karácsonykor is azt nyalod. – kiabáltam neki vissza.

Csak kiröhögött és ment a dolgára. Bár nem tudom, hogy milyen dolga lehet úgy különösebben egy 7 évesnek.

Az egész délelőttöm azzal ment el, hogy mostam takarítottam és listát írtam, hogy mi kell. Khm. Kicsit hosszú lett.

-          Liiiiil!! Gyere! Megyünk vásárolni. WWÁÁÁÁÁÁÁÁ!

-          Ne ordíts itt állok a hátad mögött.

-          Az a baj, hogy a hátam mögött és nem a kocsiban vagy már. – fogtam az oldalamat úgy rám ijesztett.

-          Mi ez itt? – váltott azonnal témát.

-          Hol? – kérdeztem értetlenül.

Odalépkedett hozzám és felrántotta a pólómat.

-          Jézusom! Mit csinálsz te őrült.

-          Nem kéne így beszélned a 7 éves húgoddal.

-          Ahj. Alig várom, hogy a hetesed elé kerüljön egy egyes, hogy többet ne tudj a koroddal takarózni.

-          Megsérültél.

Hihetetlen, hogy ki tudja kerülni a mondataimat.

-          Pontosan. Az idegrendszerem sérült általad. AAAUUU. Mit művelsz?

-          Ez mi itt? – mutatott az oldalamra ismét felhúzva a pólómat.

Lenéztem.

-          Fogalmam sincs miről be… - elakadtam a mondatommal.

 Egy féltenyérnyi horzsolás éktelenkedett az oldalamon. Ez önmagában még nem furcsa vagy elképesztő. Hiszen mindenkinek lehet egy horzsolás az oldalán, ez úgy mond hétköznapi. Na az már nem hétköznapi, hogy nem tudom, hogyan került oda. Kivéve persze a másnaposokat. De én nem vagyok másnapos, de nem ám. Sőt, ami azt illeti nagyon is enapos vagyok.

-          Nem lehet, hogy tegnap szerezted be az erdőben? A kis éjféli kiruccanásod alkalmával? – kérdezte kissé gúnyosan a húgom.

-          Miféle kiruccanáson?

-          Amin tegnap voltál. – kopogtatta meg a fejemet a húgom.

-          Lil ne hülyéskedj, én nem voltam még az erdőben egyszer sem. Hiszen csak tegnapelőtt költöztünk be és szétpakoltam már a memóriámat is, mikor lettem volna az erdőben.

-          Tegnap éjfélkor ráértél. Legalábbis én úgy láttam.

-          Lil nem mondom el többször, hogy nem voltam az erdőben. – mondtam most már kissé ingerülten.

-          Azt viszont nem tudom, hogyan kerültél vissza. Nem láttalak visszajönni csak kimenni. – tűnődött a hangomat figyelmen kívül hagyva – Mindegy is már nem minden dolgodat akarom megérteni. Menjünk vásárolni.

A ház előtt parkoló kocsimig követtem a húgomat, aki mint egy királynő várta, hogy kinyissam. Kattant kettőt a Land Rover Freelanderem zárja és már bent is ültünk a kocsiban. Éppen becsúsztattam a kulcsot az indításhoz, amikor egy ezüstszínű Audi sport kocsi száguldott el éppen mögöttünk őrült tempóban.

-          Csak addig száguldozol, amíg meg nem nyalod az aszfaltot. – dünnyögtem és már indítottam is.

-          Én mondtam, hogy nem erre kell jönni. – hisztizett a húgom.

-          Jó-jó! 5 másodperccel ezelőtt is felfogtam, hogy te megmondtad. Sőt, még azelőtt és még azelőtt is. Tehát 15 másodperce. – kiáltottam vissza.

-          Nem hiszem el. Miért kellett tönkre tenned a GPS-edet?

-          A franc sem tudja, hogyan kell használni azt a fost. Olyan, mint egy térkép. Az egész egy kész rejtély. – válaszoltam miközben a visszapillantó tükröt fürkésztem.

-          Állj meeeg! – kiáltotta, mire beletapostam a fékbe. – Értelmes emberi lények. Éppen itt volt az ideje már nem sokáig húzom melletted, te láma.

-          Mert mit tettem, hogy ilyen jelzőt érdemlek? – háborodtam fel.

-          Eltévedtél, de már a létezésed is egy kisebb sokk számomra. – nyomta meg az ablak le gombot.

-          Helló! - szóltam ki a két magas alaknak. Ránk se néztek. – Lili. – súgtam – Ezek nagyon para figurák, menjünk tovább.

-          Mi para bennünk? – kérdezte a húgom normál hangerővel.

-          Mi? Nézz már rájuk! Te nem látsz valami furcsát? – suttogtam továbbra is.

-          Az egyetlen furcsa lény 5 km-es körzetben te vagy.

Ránéztem a két alakra, akik félig egy sikátor bejáratánál, egy falnak dőlve, árnyákba burkolóztak mellkasig.

-          Helló! – szóltam ki kicsit hangosabban, bár így sem volt természetes közönyhöz hasonló sem a hangom.

Erre a „Helló!”-ra már felfigyelhettek, mert a nekünk háttal álló megfordult. Léptek kettőt és már láthatóvá is váltak számunkra. Nos, nem mondanám, hogy hétköznapi látvány fogadott volna. Ránéztem Lilire. Tátva maradt a szája és szóhoz sem jutott csak valamit habogott. Az álla alá tettem a mutatóujjamat és becsuktam a száját.

-          Mi kéne kislány? – kérdezte a magasabbik.

-          Eltévedtünk. – válaszoltam.

-          És? – vágott a szavamba.

-          Meg tudnátok mondani nekünk, hogy merre van a szupermarket?

Ekkor bedurrantott mögénk egy ezüst Audi. Pontosítok. Ugyanaz az Audi, ami elszáguldott a házunk előtt is. Kipattant belőle egy fekete hajú srác, mire a másik oda lépett hozzá.

-          Jungkook!

-          Jin hyung! – üdvözölte ezek szerint az idősebbet, majd ránk tévedt a tekintete és…

És úgy nézett, mint aki szellemet látott, majd nem sokkal utána dühbe torzult az arc és elvágtázott a síktor felé, majd egy hatalmas fém ajtó csapódását hallottam. Ránéztem a tagra, akitől útba igazítást kértem és egyből hátrahőköltem. A húgom a karomba kapaszkodva próbált minél távolabb kerülni az ablaktól. Hah most már értelmes emberi lény vagyok számára. Olyan volt a tag arckifejezése, mint egy ragadozónak, ami menten beugrik hozzánk a fülkébe, és széttép minket. Még épp időben tette rá a mögötte lévő srác a kezét a vállára.

-          Rap Monster. – mondta figyelmeztető hangon.

Rap Monster? Illik rá. A másik srác figyelmeztetésére Rap Monster ellökte magát a kocsinktól. De az arckifejezése nem változott.

-          Egyenes aztán kétszer jobbra és ott majd meglátjátok. Szinte el sem lehet téveszteni.

-          Neki sikerült. – nyögte nekik Lili, aki időközben elengedte a karomat, de még így is olyan volt mint, aki kész belém épülni, ha kell.

-          Köszönjük. – nyögtem kábán és már kanyarodtam is ki.

-          Ezek tényleg nagyon parák voltak. – mondta Lili rám nézve.

Nem válaszoltam neki. A visszapillantó tükörbe néztem, ahol egy alakot láttam, amint fenyegető testtartásban áll az út közepén. De ja vum van. Ők a vadászok és én vagyok a préda.