3. rész

3. rész

A sebességnek köszönhetően belepréselődtem az ülésembe. A húgom sikított valahol a távolban, de nem tudtam rá figyelni. Csak arra koncentráltam, hogy ne hozzak össze egy erotikus testhelyzetet egy másik kocsival. Két autó közeledett felénk két különböző oldalról. Még egy kis gázt adtam rá. Épphogy elkerültük a frontális ütközést, ami teszem hozzá teljes mértékben az én hibám lett volna. Hiszen mit kevergek én itt a sávok közepén örült tempóban, mint valami idióta. Egy kamion oldalát pillantottam meg és rátapostam a fékre, majd ismét gázt adtam, amint kiért a látóhatáromon kívülre. Nagy mák volt, hogy a zöld kocsi, ami az anyósülésen remegő húgomat fenyegette, még messzebb volt, és a vad akciómat látva kapcsolt és már lassított is. Kiértünk egy szűkebb szinte elhagyatott utcába.

-          Fuuu. – sóhajtottam a visszapillantót vizsgálgatva, majd rávigyorogtam a húgomra, aki még mindig a szemét eltakarva rázkódott – Héj, Liliput. Már vége. Most már szabad a lesés.

-          Ugye csak képzelem, hogy körülbelül 10 másodperc alatt itt termettünk és még a para kocsisokat is sikerült leráznunk. – fordult hátra az utat kémleve.

-          Az már 10 másodperce volt, hogy repül az idő? Na, látod mondtam, hogy ne félj. Megoldottam. – toltam el magam a karjaimmal a kormánytól és nagy vigyorral a fejemen vezettem, immár normális tempóban, tovább.

-          Ja, látom. De te meg remélem azt látod, hogy ki fog fogyni a tank.

-          Mi? – néztem a műszerfalra – Ne már.

A kocsi szép lassan megadta magát és már csak gurult tovább nem törődve vele, hogy én még mindig a gázt nyomtam.

- Ezt nem hiszem el. – vertem a fejemet a kormányba – Még jó, hogy nem egy perccel ezelőtt fogyott ki. – motyogtam, amikor egy fénysáv siklott át a műszerfalon és reflexből felkaptam a fejemet, hogy arrébb álljak mire rájöttem, hogy nem jó kedvemből álldogálok ott. – Bocsi. Csak menj tovább. Menj tovább. – dőltem vissza a kormányra miközben a másik kocsisnak integettem, hogy előzzön meg, van rá elég helye.

Kopp-kopp. Felkaptam a fejemet és az ablakra bámultam. A kopogtató tag mutatta, hogy húzzam le az ablakot. Gyújtásba kapcsoltam a kocsit és az ablak le gomb felé nyúltam. Ránéztem a húgomra. Vérvörös fejjel próbált beépülni az ülésébe.

-          Segítsek? – kérdezte egyből a tag.

-          Nem, nem feltétlenül szükséges.

-          Neked adtam útba igazítást pár órája.

-          Az pár órája volt, hogy repül az idő? – mosolyogtam 100%-os műmosollyal.

-          Igen. – válaszolt szórakozottan – Akkor segítsek?

-          Megoldjuk magunk. De azért köszi. – mutattam a húgomra.

Ekkor lehajolt és kicsit bedugta a fejét az ablakon.

-          Szia! – mondta.

-          H… Helló! – köszönt vissza a húgom.

-          Most legyen nagy a szád. – súgtam oda neki kajánul kiélvezve a zavarát miközben felegyenesedett az útba igazítónk.

-          Hogy akarod megoldani ezt? – mutatott a kocsimra.

-          Ügyesen. – vigyorogtam – A buszjegy csodákra képes.

-          Hol laksz?

-          Nem gond, ha egy vadidegennek ezt nem mondom el?

-          Tudom, hol laksz.

-          Akkor minek kérdezted? – néztem rá értetlenül – Várjunk csak. Honnan tudod, hogy hol lakunk?

-          Ti vagytok az új szomszédaink.

-          Szomszéd? – néztem rá értetlenül – Egy erdő szélén lakunk, ahol egy árva lélek sincsen 3 kilométeres körzetben tuti nem vagyunk szomszédok. – egyből megbántam, hogy megint előbb járt a szám, mint az eszem. Reflexből rácsaptam a számra és ijedten néztem az idegenre. Csak nevetett.

-          Mint már mondtam, tudom, hol laksz. Bár nem trükknek szántam a szomszéd dolgot, de aranyosan affektálsz.

-          Mi?

-          Tényleg szomszédok vagyunk. Mi lakunk a dob tetején az erdőben.

-          Ott él valaki? – kérdezte a húgom.

-          Igen. Én és még pár… pár rokonom. Vagyis olyasmik. – motyogta zavartan.

-          Te milyen házról beszélsz? – súgtam oda a húgomnak.

-          Ha nem állandóan az a zsinór lógna ki a fejedből, amin keresztül az idióta zajaidat hallgatod, talán hallottad volna, amikor anyáék erről beszélnek. – súgta vissza a húgom bosszúsan.

-          A utolsó busz már elment, és az is csak a város külterületére vitt volna el titeket. Gyertek, majd én hazaviszlek benneteket.

-          Igazán nem szükséges fáradoznod a áááúúú.

-          Nem fáradozás. Útba estek. – mondta, majd elindult a saját kocsija felé. A lábamat simogatva, amit a húgom megcsípett, bosszankodtam, hogy már megint elfelejtettem tankolni.

-          Lásd be Sochi. Ebből még te sem ásód ki magunkat baj nélkül. – szállt ki a húgom.

-          De az autóm. Nem hagyhatom csak úgy itt. – motyogtam.

-          Nem kell. - lépett mellém a szomszédunk – Felhívok valakit, aki hazaviszi teli tankkal.

Ránéztem és a tekintete mindent elmondott. „ Bizony kislány. Nincs más választásod.” Valami hiányzik az arcáról. Valami… valami… A mosoly. Hiányzik az arcáról a mosoly, ami azt mondja „ Bízd csak rám magad. A következő, amit látni fogsz egy szakadék.” Olyan volt, mintha ez a mosoly csak számomra hiányzott volna. Ő teljesen közömbösen nyitotta ki az ajtómat és mutatta, hogy szálljak ki. Amikor kiszálltam a kezét tartotta elém. Csak értetlenül felnéztem rá.

-          Kell a kocsid kulcsa, ha otthon akarod tudni.

-          Ja, tényleg. Várj. – fordultam vissza.

-          Mit csinálsz?

-          Itt hagyok pénzt a benzinre.

-          Jaj, ne már. – húzott ki a derekamnál fogva és meglökött a saját kocsija felé. – Csak szállj be és legyél hálás. – mondta.

-          De… - ránéztem a kocsijára – LILI!!! Azt ebben a minutumban elfelejted, hogy 7 éves létedre előre ülsz, amikor nem én vezetek.

-          Héééj. Ne mond meg a koromat. És ne is dobálózz vele. Most már semmi esélyem. – motyogta oda nekem, amikor melléértem és kiparancsoltam előröl.

-          Mire kellett volna esély? – kérdeztem totál értetlenül.

-          Hogy belém zúgjon. – súgta oda nekem jelentőség teljesen megnyomva a tekintetével a szavakat. Leesett az állam.

-          Lili. Hét éves vagy. Pont, hogy neked nem kell pasi. – mondtam neki. Erre kiöltötte rám a nyelvét. – Ilyen reakció után meg pláne nem. – szálltam be az anyós ülésre.

-          Öveket be. – vetette oda a sofőrünk, mire mind a ketten engedelmeskedtünk, és indultunk is.

-          Egyébként Lili vagyok. 11 éves.

-          Egyébként Sochi vagyok a 11 évesnek valót, de igazából hét éves Lili nővére. – vágtam rá.

-          Egyébként Jin. – motyogta egy folytában a visszapillantót vizsgálva.

-          Valami baj van? – fordultam hátra.

-          Nem, semmi. – kapta le egyből a szemét a tükörről és nem is nézett vissza már rá a kelleténél sűrűbben.

-          Oh a francba.

-          Mi az? – taposott bele a gázba – Fáj valamid? – nézett rám ijedten.

-          Nem. Csak a kajámat a kocsiban hagytam.

-          Háhá. Megérdemelted. – kárörvendett a húgom.

Jin megkönnyebbülve lépett a gázra. Kinéztem az ablakon.

-          Te jó ég. Mi lesz itt megint megtanulni tájékozódni. – motyogtam mintegy magamnak, amit senki más nem hallhatott, mégis kaptam rá választ. Egy megnyugtató már ezer éve ismerlek hangsúllyal.

-          Megtanulod. – csak ennyit mondott.

Úgy csináltam mintha nem vettem volna észre, mivel a pulzusom az egekbe ugrott ijedtemben. Hátra sandítottam a húgomra. Elaludt. Visszafordultam. Neki támasztottam a fejemet az ablaknak és becsuktam a szememet. Visszaidéztem az nap fontosabb történéseit. Útba igazítás. Meki. Kocsik… Kocsik… Ez a kocsi… Ez a kocsi is az üldözőim között volt! Már majdnem felpattantam a ráismerés erejétől, amikor meg hallottam Jin lágy hangját.

-          Igen Kook, nálam van a kocsija kulcsa, majd ha hazaértem elmehetsz érte… Nem, biztosan nem esett baja és a húgának sem… Igen, tudom, hogy csak meg akartad védeni, de ennyire azért nem kellett volna… - kisebb szünet állta be a számomra egyoldalú beszélgetésben – Én is remélem, hogy nem vették észre. De ne nagyon reménykedjünk. A szaga már a fél városban ott van. Biztosan tudják már, hogy itt van. Csak azt remélem, hogy nem tudják, hogy ki az. Már majdnem hazaértem velük. Már látom az erdőt. Szólj Jiminnek. Ma ő őrködik.

Ezzel megszakadt a hívás és Jin levágta a telefonját maga mellé. Majd sóhajtott egyet.

-          Miért van ilyen finom illatod, hmm? Miért? – kérdezte.

Nem feleltem. Tetettem tovább az alvást, miközben azt hittem a szívem kiesik a helyéről. Kisidő múlva lassult a tempónk, majd fékek csikorgását hallottam és megálltunk. Egy gyengéd érintést éreztem a vállamon.

-          Héj. – mondta Jin – Megjöttünk.

Kinyitottam a szememet, hogy ránézzek, de már nem is volt a kocsiban. Pedig biztos voltam benne, hogy csak egy másodperce „ébresztett fel”. Hátra néztem. Éppen a húgomat emelete ki a hátsó ülésről és a karjaiban vele elindult a házunk felé. Gyorsan kiszálltam és utánuk siettem. Kinyitottam az ajtót.

-          Merre van a szobája? – nézett körül Jin.

-          Gyere! Megmutatom. – indultam meg az emeltre.

-          Köszönöm, hogy haza hoztál minket. – mondtam neki miközben befektette a húgomat az ágyába.

-          Igazán nincs mit megköszönöd. – indult meg az ajtó felé.

Kikísértem a bejárati ajtón.

-          Biztos nincsen semmi bajod? – kérdezte visszafordulva – Nem fáj semmid?

-          Nem tényleg nincs. És semmim sem fáj. – mondtam neki őszinte meglepetéssel.

-          Jól van. – mondta, majd habozva körbe sandított a környéken. Egy ponton megállapodott a szeme és elmosolyodott. – Örülök, hogy megismertelek. – mondta.

-          Én is. – mondtam szórakozottan és megvártam, amíg beszállt a kocsijába és elhajtott, majd arra a pontra kezdtem bámulni, ahová ő bámult fél perccel ezelőtt.

Nem láttam semmit és kimenni se mertem megnézni. Megborzongva csuktam be az ajtót és ráfordítottam a kulcsot. Felmentem az emeletre jól betakargattam a húgomat, majd elindultam a fürdőszobába. A zuhany alatt áztattam magamat és csak egy valami járt a fejemben. Ők a vadászok és én vagyok a préda.