20. rész

20. rész

-          Nézzük a dolgok jobbik oldalát – mosolyogtam felrepedt ajkakkal Taehyung sajnálkozó szemeibe. – Legalább evéskor együtt lehetünk.

-          El fogom érni, hogy melléd kerüljek.

-          Mégis, hogyan? – kérdeztem miközben leültem egy üres asztalhoz és letettem az ismeretlen eredetű, ételnek is csak jó szándékkal nevezhető valamivel megtömött tálcámat.

-          Csak figyelj! – vigyorgott miközben leült mellém.

-          Ez… Miből van? – bököttem a pálcikáimmal az „ételt”.

-          Jobb, ha nem tudod. – kapott be egy falatot mosolyogva, de egyből lehervadt a mosolya. – Ez rosszabb, mint mikor legutóbb voltam itt.

-          Ez alvadt vér? – szökött fel pár oktávval a hangom, miközben tovább turkáltam és csak remélni mertem, hogy egyszer csak nem néz rám szemrehányóan és sétál ki a tálcámból ez az… izé.

-          Régen legalább frisset adtak. – kapott be ismét egy falatot.

-          Én ezt meg nem eszem… Ne nézz így rám V. Én nem vagyok vámpír.

-          Mint már mondtam nem tudják, hogy nem vagy vámpír. Szóval lassan jó lenne, ha eldöntenéd végre, hogy meg akarsz halni vagy engeded, hogy átváltoztassalak.

Leeresztettem a pálcikákat a tányérom szélére és visszarévedtem a talán egy napja történt beszélgetésünkre.

Miután az Oroszlán megvert elvárták volna tőlem, hogy egyedül menjek el keresni egy orvost. Ezzel csak két bökkenő lett volna. Az első, hogy gőzöm nem volt róla hol lehet egy orvos, és mint utóbb kiderült vannak egyes helyek, ahova ha belépünk, egyszerűen kivégeznek érte. A második bökkenő volt a számottevőbb. Ugyanis meglehet, hogy Tae nem akart annyira megverni, azért mégis csak megéreztem és nem nagyon tudtam megmozdulni utána.

Taehyung még mindig felettem térdelt.

-          Oroszlán állítsd fel, mert ha én állítom fel… - üvöltözött önkívületében a Kolosszus. – És még ő a legígéretesebb?!

-          Fel tudsz állni Sochi? – kérdezte suttogva.

Válaszul csak ingattam a fejem, amennyire tudtam.

-          Sajnálom! – sóhajtotta.

Küldtem felé egy biztató „tudom mért tetted” mosolyt.

-          Mi lesz Oroszlán?! Vagy felállítod, és ott hagyod, vagy megölöd. – adta meg a választási lehetőségeket Kolosszus.

-          Egyszer még kitépem a nyelvét. – motyogta TaeTae, mialatt óvatosan becsúsztatta az egyik kezét a hátam mögé és felültetett, amennyire tudott. – Nem fogsz tudni felállni igaz?

-          Nem hiszem. – vallottam be.

Tae sóhajtva csúsztatta be másik kezét a térdhajlatomba és felemelt. Ezzel egy időben Kolosszus ott termett mellettünk és már emelte is a karját, hogy kiüssön V karjaiból, de még mielőtt megtehette volna TaeTae egy egyszerű rúgással 10 méterrel arrébb pakolta. Az eseményt általános morajlás követte. V pedig egy szó nélkül fordult meg és vitt ki a kiképző teremből.

-          Nem lesz neked ebből bajod?

-          De. De senki nem biztosította őket arról, hogy nekik nem lesz. – tett le egy ágyra a gyengélkedőnek szánt helyiségben.

Sziszegve nyomtam feljebb magamat és megtámaszkodtam a könyökömön.

-          Sajnálom! – lehelte.

-          Tudom, miért tetted Taehyung. Nem kell érte bocsánatot kérned. – grimaszoltam a fájdalomtól miközben tovább küzdöttem a felülésért.

-          Várj, segítek! – nyúlt be a hónom alá és felültetett, majd a hátam mögé helyezett egy párnát.

Neki dőltem a párnának. Megkönnyebbülve fújtam ki a fájdalom miatt bent tartott levegőt.

-          Mond, hogy van valami varázsszer valamelyik gyógyszeres szekrényben és pillanatok alatt jobban leszek.

-          Azokat nem használhatjuk.

-          Miért?

-          Mert azt hiszik, hogy már átalakultál és majd öngyógyulsz. Megéreznék rajtad a gyógyszer szagát és azonnal megölnének. Végül is nem azért hoztak el, mert egy embert akartak... Ha megtudnák, hogy nem vagy vámpír te lennél a…

-          A préda. – mondtam ironikusan kuncogva.

-          Igen.

-          Akkor mit csinálunk mester? – kérdeztem rezignált mosollyal.

-          Iszol a véremből. – mondta megmosolyogva az új rangját.

-          Mi? Ez a gyógyítási módszeretek nem csak kamu?

-          Nem. – mondta nevetve és leült mellém. – Sok mindent kell elmesélnem még neked. – szegezte rám a tekintetét.

-          Hallgatlak.

-          Hol is kezdjem?

-          Mondjuk ott, hogy a kitört nyakad után mi lett veled.

-          Nem hitted, hogy meghaltam? – lepődött meg.

-          Gondoltam, hogy Kook nem ártana neked.

-          Nos, Jungkooknak tartozom egy istenes seggberúgással. Éppen miatta szedtek össze megint. – fújtatott.

-          Mi történt?

-          Miután kitörte a nyakamat itt ébredtem. Szóval tippem sincs.

-          Akkor kettőnk közül most én vagyok okosabb.

-          Nem vették el az emlékeidet? – kerekedtek ki a szemei.

-          Nem.

-          Mire emlékszel? – lelkesedett fel egyből.

-          Jun Hyunra, ahogy átharapja a torkomat. – kezdtem. – És arra hogy Seo Yun Suho és Memphis teste felett áll. Meg egy nőre, aki Jungkookot egy mozdulattal… - kezdtem mutogatni, hogy a földre küldte, mert nem tudtam volna kimondani.

-          Nem ölte meg. – mondta nyugodt hangon V.

-          Honnan tudod?

-          Mert tudom ki volt az a nő?

Csend állt be kettőnk között.

-          Ki volt az? – kérdeztem miután rájöttem, hogy magától nem fogja elmondani.

-          Az, aki átváltoztatta őt. Berith.

-          Berith. – ismételtem meg a nő nevét, akit felvettem a kinyírandók nevű listámra. - Hol lehet most Jungkook?

-          Nem tudom. De nekünk most nem is ezzel kell foglalkoznunk. Minél előbb meg kell gyógyulnod és át kell változtatnom téged. – harapott bele a csuklójába.

-          Mi vár…

Neki nyomta a csuklóját a számnak, ezzel hallgattatva el engem. Édeskés ízű vére egy pillanat alatt talált utat a számba. Akaratom ellenére kezdtem nyelni az édes folyadékot. Taenek úgy kellett kitépnie a csuklóját a szorításomból.

-          Ízlik?

Váratlanul ért a kérdése, csak hebegtem-habogtam.

-          Nekem is ízlett anno.

-          Miért a vámpírokat választottad?

Válasz helyett csak felállt és átsétált a szobán. Levett egy tükröt a falról és elém tartotta.

-          Jobban érzed már magadat? – kérdezte kiszakítva engem az emlékekből.

-          Igen.

-          Nem érzed úgy, hogy szükséged lenne még a véremre? – a végét már csak suttogta.

Nem ismerek még egy embert, aki ilyen mélyen képes belenézni egy ember szemébe. Mintha ki akarná olvasni a legmélyebb gondolataimat.

-          Változtass át Taehyung. – suttogtam. – Amilyen hamar csak lehet. Nem akarok tovább préda lenni ebben a vadászoktól hemzsegő undortelepen.

Válasz gyanánt halványan elmosolyodott.

19. rész

19. rész

Sikolyok, fémes csörrenések és üvöltések vegyes zaja jutott el a tudatomig. Nem tudom meddig lehettem eszméletlen. Az arcom a nyirkos betonhoz volt tapadva. Amikor elhúztam onnan éreztem, hogy valami rászáradt és odaragasztotta az arcomat az aszfalthoz. A félhomályban szinte alig láttam el egy méterre. Fájó arcomat dörzsölgetve ültem fel.

-          Jungkook. – nyöszörögtem.

Az ujjaimmal automatikusan elkezdtem kaparászni az arcomra száradt vackot. Láttam, ahogyan lepereg a foltos talajra. Egy kis darab az ujjaim közé keveredett. Elemeltem a kezemet az arcomtól és megnéztem. Egy megszáradt vér darabka volt. Bágyadtan ejtettem ki a kezemből és néztem utána. Reflexből kezdtem el tovább simogatni az arcomat, közben a betont tanulmányoztam. A félhomályban közelebb hajoltam és akkor megfeszült a nyakam. Minden emlék egyszerre tört felszínre. A nyakamhoz kaptam az egyik kezemet, míg a másikkal a folthoz nyúltam. A nyakamnak semmi baja nem volt, csupán mocskos volt. A betonon lévő foltoknak hitt részek viszont nem foltok voltak, hanem maga a beton. Annyi vér terítette be, hogy alig látszott ki alóla.

-          Jungkook – ismételtem meg hangosabban a fejemet kapkodva. – Jungkook!

-          Ne üvölts már, te fába szorult ribanc. – jött egy álmos válasz.

Felkaptam a fejem a hang irányába.

-          Hol van? – jött az első kérdés, de még ki sem ejtettem rájöttem nem ezt kellett volna kérdeznem.

Fém rudakkal találtam szembe magamat. Az álmos hang tulajdonosának arca jelent meg a rácsok között. Nem kellett sok, hogy fel ne kiáltsak. Életemben nem láttam még ennél ocsmányabb arcot még a horror filmekben sem. A legkülönfélébb sebek, hegek és kelések borították. Elkezdtem öklendezni.

-          Nem tetszem neked? – vihogta el magát. – Én a helyedben hozzá szoknék. Nem sokára te is így fogsz kinézni. Csak pár hónap. Már ha addig életben hagynak.

-          Hol vagyok?

-          Ott ahol a madár sem jár. – mondta szarkasztikus hangon – Szó szerint. A föld alatt vagyunk. Remélem, még emlékszel a napra. Én már nem emlékszem. Meg még jó pár más dologra sem. Te figyelj nincs nálad valami folyékony vagy valami szerves? Szükségem lenne rá az elixírhez. Érted ugye? Mert nem élhetünk örökké. Nincs? – kérdezte látván az értetlenségemet – Kár… De te is megteszed. Tessék, tessék. – csúsztatott át hozzám egy tükör darabot. – Vágj le egy kicsit belőled és add nekem. – mondta megvillantva a hiányos és rothadó fogsorát.

-          Te megörültél. – mondtam inkább egy tényt, mint megállapítást közölve.

Nem kellett volna ezt mondanom. Most már tudom.

Valami kétes fény csillant a szemében és a következő pillanatban éles fájdalom nyílalt a bal vállamba.

-          Elvétettem! – sikoltotta – Elvétettem a szívét. Gyerünk, add vissza. Csak még egy próba… Csak még egy… Ígérem most nem hibázom el… Kérem! Kérem! – visította.

Ez megtette a hatását. Kulcsok zörögtek és kinyílt a ketrece. Gondolkozás nélkül vette volna ki rajta magát, de megállították. Ostor csapódott, és a lény, aki talán egyszer ember volt, üvöltésbe kezdett.

-          Nem én tettem. Ő volt… Ő volt… Nézd a szilánkok. Ott vannak a szilánkok nála.

Erre abba maradt az ostorozás és az én ajtóm nyílt ki.

-          Picsába! – csúszott ki a számon mikor rájöttem, hogy mi jön.

Nem láttam az ostort csak éreztem. Nem tudom, hogy többet kaptam-e, mint a gnóm mellettem. Ismét elveszítettem az eszméletemet és csak hálálkodni tudtam az égnek, hogy nem a szomszédom közvetlen közelében feküdtem. Ugyanis a kis dög karja félig átért az én cellámba így álmomban simán megfojthatott volna.

-          Szerencsés vagy. – mondta körbe mutatva, hogy mindenre érti.

-          Mi ebben a szerencse? – kérdeztem.

-          Neked csak egy szomszédod van. – mondta sírós hangon.

-          Kibaszott jó szomszéd. – jegyeztem meg magamat vizsgálgatva.

-          Nekem félnem kell a Késtől is… Félnem kell tőled is… Félnem kell az Ostortól is… Mi a neved?

-          Mi a te neved?

-          Engem mindenki Groteszknek hív. És nincsenek barátaim. – csorogtak a könnyei. – Leszel a barátom?

-          Hülye leszek. – röhögtem el magamat – Miért vagyunk itt?

-          Mert kellünk nekik. A vörös villám miatt kellünk. Valami nagyra készülnek. Valami halálosra.

-          Hol vannak azok, akik velem voltak.

-          Honnan tudjam. Csak téged hoztak be. Tőled zeng az egész kerületünk. Hehe… Nem sajnállak. Már sokan várják, hogy a pályán kibelezzenek.

-          Milyen pályán?

-          Majd megtudod… Majd megtudod… - mondta mosolyogva és visszahúzódott.

-          Valahogy nem akarom megtudni. – motyogtam.

A falnak vetettem a hátamat és körbe néztem a cellámnál. Két fal és két rácsos rész. Bölcsebbnek láttam, ha behúzódom a sarokba, de ez sem ér sokat, ha a szomszédnak van még pár ilyen szilánkja. Találtam még egy dohos, itt-ott foltos pokrócot is. Ha ütöttek volna, sem takarom magamat be vele, pedig a fogaim épphogy nem kocogtak. Leterítettem és ráültem. A falnak vettetem a hátamat és a térdemre hajtva a fejemet elkezdtem gondolkozni. Csak egy valami járt a fejembe végig. Mi lett a többiekkel? Én sem vagyok kis bajban mondhatom, és csak remélni tudtam, hogy a srácok vigyáznak a húgomra. Nem tudtam, hogy reméljem-e, hogy keresnek, vagy inkább azt akarom, hogy kerüljenek el messze. Elkezdtem magamat hintáztatni és felsikkantva odakaptam a kezemet a bal vállamhoz. A tag, aki bejött az Ostor, ha jól emlékszem elvitte a tükör darabot, amit Groteszk nekem csúsztatott át, de a vállamból nem vette ki. Eddig úgy lefoglaltak az ostorozásból származó sérüléseim, hogy ezt nem is vettem észre. Nem csoda. Nem fúródott belém olyan mélyen. Fájt ugyan, de úgy ítéltem meg, hogy nem lehet túl nagy ereje a szomszédnak, ha csak egy fél centiig tudta belém hajítani. Óvatosan és a számat befogva kihúztam a szilánkot. Megfordítottam. Láttam a fél arcomat benne, de csak homályosan. Borzalmasan néztem ki. Az arcom még mindig csupa vér volt, a homlokom egy helyen megduzzadt, a hajam pedig úgy nézett ki, mintha most másztam volna ki a föld alól. Csak bámultam magamat a tükörben, amikor észrevettem valamit. Nem messze az arcomtól egy kis fény csík kezdett egyre erősebben világítni. Eszemet vesztve fordultam a kis fény csík felé és rászorítottam a szememet. Nem sokat láttam, hozzá kellett szoknom a fényhez. De mikor kitisztult egy kicsit a kép egy arénaszerű, kör alakú pályára láttam le. Éppen egy rakat ember állt ott egy vonalban. Egy óriás járt fel-alá előttük és talán üvöltözhetett, mert úgy láttam, mintha néha megrebbenne egy-egy ember. Egy kis fémesen csillogó valamit emelt fel az óriás és két suhintásra egy fém rúddá változtatta, majd a következő mozdulatra már hegye is lett. Nem tudom, hogy csinált-e még vele valamit, mert hallottam, ahogyan nyílnak a zárak. Gyorsan elkezdtem betapasztani a kisrést minden kosszal és sárszerűséggel, amit találtam és csak imádkozni tudtam, hogy még meg találjam. Úgy éreztem hasznát veszem még plusz információknak. Majd tovább tapogatózva, a kis szilánkot beszuszakoltam egy mélyedésbe. Ezt, tudtam, még megtalálom, hiszen félig kiállt. De, ha valaki nem nézi meg tüzetesebben a cellát, nem veszi észre. Az én záram is kattant és az Ostor lépett be. Minden előzmény nélkül felemelt a karomnál fogva és a tarkómat megragadva kivezetett. Egyet lökött rajtam én meg szinte kiestem egy fényes folyosóra. Éppen megvakultam volna, amikor egy ismerős hang megszólalt mellettem.

-          Szia Sochi! – suttogta.

-          Taehyung! – képedtem el viszonylag halkan és már léptem volna oda hozzá, de erőteljesen ellökött magától.

-          Nem tudhatják, hogy ismersz. Melyik kerületben vagy? – kérdezte gyorsan.

-          Nem tudom.

-          Nem láttál számot? Nem láttál semmit, ami jellegzetes?

-          Taehyung azt sem tudom itt mi jellegzetes.

-          Ki a szomszédod?

-          Groteszk. – vágtam rá, ő meg megajándékozott egy szörnyülködő „sajnálom” grimasszal.

-          Vigyázz vele. Sunyi. Ne bízz benne. Még ha a barátod akar lenni, akkor sem.

-          V már jártál itt. – inkább mondtam, mint kérdeztem.

-          Maradj közel hozzám, de ne lássák, hogy ismersz. Ha mázlink van, rövid időn belül egy osztagba kerülünk. – kerülte ki a választ magyarázva.

-          Egy osztagba? Háború lesz?

-          Az. És csak tőlünk függ a kimenetele.

Ezzel befejezetnek tekintette a beszélgetést. Ezt pedig onnan tudtam, hogy elkezdte tüzetesen átvizsgálni a folyosót. Követtem a példáját. Őrök álltak úgy két méterenként. A legkülönfélébb arcok lestek ránk mindenhonnan.

-          Hová megyünk?

-          Css. – mondta egyszerűen és megszorította a kezemet az állával előre bökve.

Megkaptam a választ. Egy kör alakú pályára értünk ki. Próbáltam V mellett maradni, ami koránt sem volt könnyű. Minden oldalról lökődtek és taszigáltak minket. Egyszer mintha láttam volna Groteszket, de a következő pillanatban el is tűnt.

-          Álljatok sorba! – üvöltött valaki – Álljatok sorba ti különleges semmire kellők bagázsa.

V megragadta a karomat és maga mellé húzott, majd felszegett fejjel nézett maga elé a semmibe, elengedve engem. Próbáltam ismételten követni a példáját, de nem sok sikerrel ment. Minden új volt. A falak tele fegyverekkel, olyanokkal is amilyenekkel még életemben nem találkoztam.

-          Mit bámulsz? – állt meg előttem egy alak.

Felnéztem rá. Az óriás volt az, aki, nem túlzok, tényleg óriási volt.

-          Semmit. – csúszott ki egyből.

De mint utólag megtudtam, költői kérdésnek szánta és nem várt rá választ. Taehyung behunyta a szemét amolyan „lesz még nekem bajom veled” stílusban és elköhögte magát. Erre az óriás tekintete átsiklott rá és én már nem is érdekeltem.

-          Oroszlán. – mosolyogta. – Öröm újra látni téged.

-          Kolosszus. – kezdte csevegő hangnemben V – Mondanám, hogy viszont, de gondolom nem szeretnéd, ha megint engem neveznének ki mesternek.

-          A múltkori kis szökésed miatt nem fognak ne aggódj. Lefogadom, hogy a legmocskosabb kerültbe helyeztek el. – mosolygott tovább Kolosszus.

-          Nem panaszkodhatok. Mind lent kezdjük, akárhányszor is szökünk meg. – mondta V egykedvűen.

-          Te, – mutatott rám – és az Oroszlán, pályára! – mondta mire V szeme rám rebbent és reméltem, hogy nem kétségbeesést látok a szemében.

Taehyung kilépett a sorból és elindult a szőnyegek felé.

-          Mire vársz? – üvöltött rám Kolosszus.

Ijedtemben olyan gyorsan indultam meg, hogy úgy estem fel a szőnyegre, aminek következménye ként jól ki is röhögtek. Alig álltam fel, amikor V már a földre küldött és gyomorszájon vágott, de megállt a szemembe nézve.

-          Ne már Oroszlán. Tudsz te ennél jobbat is. – mondta vidám hangon Kolosszus.

-          Sajnálom! – suttogta V.

-          Tudom. – eresztettem meg egy afféle „most muszáj elverned, megértem” féloldalas mosolyt.

Egy könnycsepp hullott az arcomra, ahogy elfordítottam azt és a társaságra néztem. Mindenki szemében egy valami csillogott. Hogy vadász módjára széttépjenek. De miközben Taehyung engem püffölt vigyázva, hogy maradandó kárt ne tegyen bennem, megfogadtam, hogy nem leszek többé préda. Ezeknek nem.

18. rész

18. rész

-          Szóval… Itt él Pandora? – álltam egy szürke háztömbökből álló elhagyatott város sír előtt.

-          Igen. – felelte Jungkook.

-          Hát, nem erre számítottam. Valahogy nem elég…

-          Sellős? – szólalt meg valaki a hátunk mögött.

-          Szia, Memphis! – morogta Jungkook meg sem fordulva.

-          Jeon Jungkook! Nem elég, hogy elcsalod előlünk, – mutatott rám Suho, aki csak most érte el periférikus határomat – de még meg sem hívsz minket az öreg Pandorához.

-          Még mindig kellemetlen társaságnak számítotok.

-          Pedig most már nincs is mitől tartanod. – indult meg felénk Memphis.

-          Nem kell már őt megvédenetek.

-          Ó, dehogy nem kell. Attól, hogy elméletben téged választott, gyakorlatban még mi is itt vagyunk. Bármikor változhat a véleménye. És akár hiszed, akár nem ez, hála az égnek, rajtad múlik.

-          Ennek mért örülsz annyira?

-          Téged ismerve úgyis elcseszel mindent.

Memphis kijelentésére Jungkook megfeszült mellettem és síri csönd telepedett a társaságunkra.

-          Öhm… Nem kéne bemennünk? – kérdeztem fázósan.

-          Menjünk! – indult meg elsőnek Suho.

Háztömbök labirintusán vezettek keresztül. Ha egyedül jöttem volna, bent maradok egy életen át. Eleinte a frászt hozta rám, de amikor jobban megnéztem láttam, hogy itt-ott fény villan, és árnyékokat is látni véltem. Nagyjából 15 perc múlva Suho elindult az egyik háztömb felé.

-          Még mindig nem tudom felfogni, hogy itt lakik.

-          Ez van. – mondta halkan Memphis – Hosszú évek óta létezünk. Volt pár vitánk, csatánk, üldözések, kínzások és kivégzések tömkelege. Nagyrészt az alkotóink akarták meg semmisíteni műveiket, de amint látod nem jött nekik össze.

-          Melyik szám az Memph? – kiáltott le egy lépcső tetejéről Suho.

-          Az egyetlen, amelyik világít. – forgatta meg a szemeit Memphis.

-          Szerintem inkább nekem kéne beszélnem vele. – ment fel a lépcsőn Jungkook.

-          Miért?

-          Mert rátok alapból nem számít.

-          Ja, igaz. Téged nyírjon ki, amiért hazudtál ne engem, amiért itt vagyok.

Jungkook figyelmen kívül hagyta a megjegyzést és felcsengetett Pandorához. A nő szinte egyből felvette a kagylót és beleszólt. Nem értettem mit beszéltek, de pár másodperc alatt jelzett az ajtó, hogy nyitva áll előttünk. Felkaptattunk a lépcsősorokon. Mielőtt még megállhattunk volna a megfelelő ajtó előtt, az kivágódott és Pandora eszelős feje jött velünk szembe.

-          Mintha azt mondtam volna neked, te denevérek szégyene, hogy a halat és a kutyát hagyd otthon.

-          Halat?!

-          Kutyát?!

-          Denevérek szégyene?!

-          Befelé! És kuss mindenkinek.

Betódultunk a kis lakás aprócska előszobájába. Pandora jó házi asszonyhoz méltóan egyből elvette a kabátjainkat és a nappaliba terelt minket. Leültünk a kis két személyes kanapéra. Úgy éreztem magam, mintha hering partin lennék. Pandora egy székre ült le. Miután minden formasággal megvoltunk Pandora belekezdett.

-          Nem gondoltam volna, hogy ezek is itt lesznek. Már a pióca barátod jelenléte is zavart volna. – intézte a szavait hozzám.

-          Pióca! Én meg eddig azt hittem, hogy jóban vagyunk. – méltatlankodott Jungkook, miközben a hosszú lábaival még nagyobb helyett kezdett követelni magának.

Ezt persze Memphis és Suho sem hagyhatta szó nélkül, így ők belekezdtek a szokásos viadalaikba.

-          Most, hogy nem figyelnek, – tette a székét mellém Pandora – itt az ideje, hogy átadjam, amit tudok.

Nem reagáltam, csak figyeltem őt. Vártam, hogy belekezdjen.

-          Tudnod kell, hogy az édesanyád soha nem akart elhagyni téged.

-          Hadd találjam ki. Nem volt más választása?

-          Igen. Valóban ez történt.

-          Gondolom megmentette vele az életemet. – mondtam kissé gunyorosan.

-          Nem csak tied. Édesapád életét is. De kezdjük a legelején. Mint már mondtam az anyád, Aria sellő volt. Nem is akármilyen sellő. Ő vezette a csapatainkat a nagyháborúk idején. Szörnyű idők voltak azok. Csak nem teljesen kihaltunk. – magyarázta halkan – Aria a végsőkig küzdött. Hősiessége miatt pedig hatalmas befolyást szerzett. Mindenki megbízott benne. Aztán egy nap eljött hozzám, azzal hogy terhes egy ember gyermekével. Tudnod kell, hogy mikor megszülettél ez még a törvényeinkbe ütközött. Azt tanácsoltam neki, hogy húzza meg magát egy időre, aztán pusztítson el téged, amint lehet

Leesett az állam.

-          Ne nézz így rám kislányom, messze ez volt a legméltányosabb tanács, amit egy sellő adhatott.

Jungkook lassan a kezemre tette a kezét és gyengéden megszorította. Időközben abbahagyták a kanapé elfoglalását és csak annyit tartottak meg a helyből, amennyi elég volt nekik.

-          Persze gondolhattam volna, hogy Aria nem fog rám hallgatni. Bár meg volt a befolyása, ezt még neki sem bocsátották volna meg. A találkozásunk után 8 hónappal megjelent az apád, a karján veled. Azt mondta Aria hagyott neki egy üzenetet. Azt mondta neki én magyarázattal szolgálhatok mindenre és szolgáltam is. Olyannyira, hogy az apád jobbnak látta, ha megfogadja az instrukcióimat.

-          Miféle instrukciókat?

-          Kislány, ha egy sellő oda adja a testét egy embernek az ember attól fogva minden lény számára sellő szagú lesz. Tudni fogják, hogy emberrel van dolguk, de azt is tudják majd, hogy ez az ember egy sellő számára fontos, tehát a gyengepontja. Vagyis el kell fednie a szagát. De egy sellő szagát csak egy módon lehet elfedni. Ha hitványabb ember van a közeledbe, mint a sellő volt.

-          Ezért van apám azzal a libával?

-          Igen.

-          És az anyám… vagyis Liliannal is ezért volt?

-          Igen.

-          De nem értem. Nem volt velem mindig. Lilian szinte soha nem volt velem. Nem fedte el a szagomat.

-          Nem, de a húgod ott volt.

-          A húgom nem hitvány!

-          Nem, de egy hitvány ember gyermeke. Úgy tűnik a te esetedben ez is elég volt.

-          Azt mondtad, hogy amikor születtem még törvénybe ütköztek ezek a dolgok.

-          Igen.

-          Akkor most mi a helyzet?

-          Miután a fejesek meg tudták, hogy édesanyáddal mi történt, úgy döntöttek a törvényeket megváltoztatják.

-          Akkor miért nem keresett meg.

-          Nem tudom. – Pandora sóhajtott egyet – Nem találkoztam Ariaval évek óta. Egyesek azt mondják öngyilkos lett. Mások azt, hogy a szülésbe halt bele, megint mások azt, hogy nem tud az új törvényről és bujkál. Mindenki hisz mindent.

-          És te mit hiszel? – néztem fel Pandorára.

-          Azt, amit a legenda tart.

Várakozóan néztem rá.

-          Hogy anyád megőrült. Vannak történetek ilyen esetekről. Persze senki nem tudja, hogy mi igaz és mi nem. Viszont voltak már szemtanuk ilyen esetekre. Persze azok, akikkel ez történt mind meghaltak, mert túl feltűnőek voltak. De nem, anyád nem halt meg. Ha halott lenne, tudnánk. Elég ellensége volt a háború miatt, aki eldicsekedett volna a meggyilkolásával. Ennyi lenne a történet. – mondta Pandora – Ideje távoznotok.

Ez a befejezés méltó is volt Pandora tartózkodó magaviseletéhez.

Szinte egyszerre álltunk fel és indultunk meg a kijárat felé. Kábán vettem fel a kabátomat és alig vártam, hogy kiléphessek a friss levegőre. A lépcsőház hűvöse is már megkönnyítette a lélegzést. Azt hittem, ha nem szabadulok ki, menten elsírom magam. Már láttam a bejárati ajtó üvegén át a szürkeséget és most nagyon is vágytam rá, hogy elvesszek benne.

-          Héj! – állított meg Jungkook.

Suho és Memphis nem vették észre, hogy megálltunk, így ők már ki is léptek az épületből. A szellő meglegyintette a hajamat és végig simogatta az arcomat.

-          Nem lesz semmi baj. Oké? Pandora csak találgat. Ha szeretnéd, az átváltozásod után meg is kereshetjük anyukádat.

Annyira gyönyörűnek találtam ebben a pillanatban, ahogy a szeme csillogott és már úgy beszélt, hogy biztos a jövőnk egymás mellett, hogy nem tudtam megállni. A nyakába borultam és kieresztettem pár könnycseppet. Nyugtatgatva simogatta a hátamat. Egy mély sóhaj után elengedtem és megfogtam a kezét. Megeresztett felém egy biztató mosolyt és kiléptünk a hideg levegőre, ahol a dolgok már nem szürkék voltak. Minden vörösben úszott. Egy rántást éreztem a jobb karomon. Lenéztem. Jungkook feküdt mellettem fennakadt szemmel még mindig a kezemet szorongatva. Kétségbe esve térdeltem mellé. Egy eszelős nevetést hallottam. Felnéztem. Song Hyun Jun, a hibrid tartott felém. Mikor közelebb ért láttam, hogy Im Seo Yun a hibridek vezetője áll mögötte hatalmas mosollyal az arcán. Ezek szerint ő nevetett. A lábánál Memphis rángatózott görcsösen. Mellettük éppen Suhot rágcsálta a többi hibrid. Mellettem egy nő állt, aki az ujjairól vért nyalogatott.

-          Fuss! – kiáltotta mögöttem egy hang.

Kivágódott az ajtó és Pandora vágtatott le a lépcsőn ordítva.

-          Fuss már te kis hülye préda, mert eljöttek érted az igazi vadászok.

-          Öljétek meg. – mutatott Seo Yun Pandorára, mire pár hibrid ott hagyta Suhot és megindultak Pandora felé, aki már ki is eresztette 10 centis karmait.

De mégis hogyan tudtam volna megmozdulni, amikor Jungkook vér egyre jobban terjedt az aszfalton. Már a csizmám talpát érte a tócsa. Jungkook pedig csak valamit motyogott még mindig fennakadt szemmel. És még ha akartam volna sem tudtam volna kifeszíteni a merev ujjai közül az enyémeket. Egy árnyék vetült rám. Ismét felnéztem. Az utolsó, amit hallottam a bőröm hangja volt, ahogy szétreped Hyun Jun erős fogai alatt. Jungkook pedig még erősebben fogta a kezemet.