7. rész

7. rész

Mint egy hal tátogtam rá. Hirtelen úgy is éreztem magam, mint, akinek valami menekülőhelyre van szüksége. Hang nem jött ki a tokromon egy kicsi sem.

-          Na, mi lesz kislány?

Erre már felébredtem kábultságomból és elkaptam a tekintetemet kidolgozott izmairól.

-          Vedd vissza! – parancsoltam.

-          Minek? – feküdt fel az ágyára hanyatt kezeit a feje alá téve – Csak a te lenge öltözetedhez hasonlót próbáltam produkálni.

Lenéztem magamra. Na, igen. Még mindig a fürdőlepedőben voltam. Ránéztem. Félig lehunyt szemekkel bámult rám.

„Csillogó fekete szemei vannak. Te jó ég. Legalább ne csillognának.” – morfondíroztam kínomban.

-          Adsz valami ruhát? – tettem karba a kezeimet, hogy ne bámuljon már olyan áthatóan.

-          Kérd szépen! Akkor talán megfontolom. De lehet, még azt is leveszem, amid van. – mondta egyre elhalló hangon.

-          Azt szeretném én megnézni.

Egy pillanat alatt ott termet előttem.

-          Ezt hogy… Engeded el a… Wáááááááá.

Vigyorogva rántotta le rólam a fürdőlepedőt. Meg sem próbáltam visszaszerezni. Azt a végét, ami nálam volt, fogtam és a fejére dobtam, majd elrohantam mellette és bevetettem magamat az ágyába magamra húzva a takaróját.

-          Ha tudtam volna, hogy ilyen könnyű az ágyamba csalni téged… – vette le a fejéről a törülközőt röhögve.

-          Nagyon vicces. – mondtam neki a takaró alól – Most szépen röhögcséld magadat a szekrényedhez és adj valami ruhát.

-          Miért, szégyenlős vagy? Már úgy is mindent láttam, akkor meg nem mindegy?

-          Ha úgy is mindent láttál, akkor meg már nem mindegy? – húztam le a takarót a fejemről.

-          Ohh, All-In kislány. Hajlandó vagyok neked beáldozni egy pólót és egy bokszeralsót, de kizárólag csak azért, mert már nem vagy büdös.

-          Mond csak volt már valaha barátnőd.

-          Nem.

-          Hát nem csodálom.

-          Olyannak nézek ki, aki kitartja a nőket? Inkább csak játszom velük, amíg még érdekesek. – dobta oda nekem a ruhadarabokat.

-          Hát ezt sem csodálom. Elfordulnál.

Sóhajtva fordult meg.

-          Nem vagyok olyan pancser, hogy nem veszem észre, hogy telibe bámulsz a tükörből. – forgattam a szemeimet - A sarok felé szatír.

Röhögve fordult a sarok felé. Nem bízván benne inkább mindent takaró alatt oldottam meg.

-          Megfordulhatsz. – mondtam

-          Köszönöm az engedélyedet! Na, most kifelé az ágyamból!

-          Mi van? Lehetnél annyira nemes, hogy a kanapén alszol.

-          Minek aludjak a kanapén?

-          Hogy nekem ne ott keljen. – néztem rá értetlenkedve az értetlenkedésén.

-          Te eddig azt hitted a kanapén fogsz aludni? – nézett rám elkerekedett szemekkel.

-          Most akkor átadod az ágyadat vagy mi?

-          Dehogy adom. És a kanapémat sem foglalod el. – mutatott a fekete bőrrel bevont darabra.

-          Akkor mégis hol fogok aludni??? – kiabáltam most már szinte a hajamat tépve, miközben odajött az ágyhoz.

Tiltakozásomra nem figyelve, felrántotta a takarót, majd felkapott.

-          A földön. – mondta evidens hangon és nemes egyszerűséggel ledobott.

A fenekemet simogatva álltam fel, amikor lekapcsolta a villanyt én meg pánikszerűen ugrottam rá. Erre nem számítottam.

-          Hej már. Mennyi baj van veled!? – kiáltotta és lelökött az ágyról.

-          Ne már, hogy komolyan gondolod.

-          Nem vetted még észre te ostoba lány!?

-          DE!! – kiabáltam vissza neki.

A homályban elkezdtem tapogatózni és megtaláltam a díványát. Felkucorodtam rá, összehúztam magamat és becsuktam a szemeimet.

-          Nem megmondtam, hogy oda nem fekszel? – morogta.

-          De, megmondtad. – suttogtam vissza félálomból.

Olyan könnyű volt félálomba kerülni. Szinte lebegtem álmomban. Felhők között éreztem magamat.

-          Nem azt mondtad, hogy nem alhatok az ágyadban?

-          Ne feszítsd a húrt! – mondta miközben letett az ágyára.

-          Köszi! Mellesleg még mindig nem vettél fel semmit.

-          Örülj neki!

-          Hmm…

Amikor felébredtem még mindig vak sötét volt. Felkönyököltem az ágyban és körül néztem. Sehol nem láttam Jungkookot. Ki akartam szállni az ágyból, de nem tudtam megmozdulni. Tapogatóztam és egy izmos alkart találtam.

-          Azt mondtad a kanapén alszol. – mondtam lemondóan.

-          Nem. Én azt mondtam, vagyis igazából ezt sem mondtam ki, hogy alhatsz az ágyamban. Azt nem mondtam, hogy nélkülem.

-          Most boldog vagy? - szedtem le karját a derekamról.

-          Nem. Akkor leszek boldog, mikor rájössz, hogy el fogsz késni az első tanítási napodon, ha csak nem segítek neked. És nagyon kell kérlelned, hogy segítsek.

Ránéztem az éjjeliszekrényén álló digitálisóra világító számlapjára.

-          A francba, a francba.

-          Nana. Negyed dollárt a káromkodó perselybe. – mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

-          Ne már. A húgom is késik velem együtt.

-          Nem. Őt már elvitték haza a srácok.

-          Mégis mikor? És hogy merték nélkülem elvinni.

-          Fél órája. És én voltam az elrettentés oka, amiért itt hagytak.

-          Szórakozol velem?

-          Sokszor kérdezed ezt.

-          Mert sokszor adsz rá okot.

-          Kérd szépen!

-          Kérlek szépen! – nyávogtam, mert tényleg kétségbe voltam esve.

Az előző sulimban számtalanszor késtem, mert mélyalvó vagyok. Nos, ezt nem nagyon hitték el nekem. Pff.

-          Mivel ilyen szépen mondtad. Pattanja be a kocsimba úgy, ahogy vagy. Előtte haza ugrasztalak. Mindjárt jövök.

Bólintottam és kénytelen kelletlen, megbízva benne, kiléptem a síri folyosóra. Csak remélni mertem, hogy nem tévedek el megint. Ezúttal nem sikerült eltévednem. De kizárólag csak Hope kedvessége miatt. Hagyott nekem útmutatót minden falon, hogy mi merre van ilyen és ehhez hasonló üzenetekkel „Ha úgy gondolod, hogy kérsz még kakaót ide gyere.” „Ha nem akarsz megint bajba keveredni ide ne menj be.” Ha nem akarsz megfulladni ide se menj be.”. Az utóbbi felírat gyanítom Jimin szobáját rejthette, mert a nyíl és felirat alatt ez szerepelt „Vicces vagy ló. Meglátjuk, ha betörlek is ilyen nagy lesz-e a szád.”.

Mikor kiértem a bejárati ajtón nem győztem magamban áldani J-Hope-ot és megfogadtam, hogy ezt még viszonzom neki valahogyan. Kook megtartotta a szavát szinte még 1 perce sem ültem a kocsiban ő már sulira készen, vagányan vágtatott ki az ajtón. Mondanom sem kell elállt a lélegzetem. De csak egy pillanatra. Pontosan addig, míg ki nem nyitotta a száját.

-          El sem hiszem, hogy már ennyi az idő. Most miattad fogok elkésni. – szállt be a kocsiba.

Elképedve néztem rá ő meg elröhögte magát.

-          Ne legyél már ilyen merev cica. A fásult csajokat senki nem csípi. – indította be a kocsiját és már kanyarodott is ki az útra – Bár tény, hogy csak a vadászok szórakozhatnak. A prédák inkább kétségbe esetten vergődhetnek. – nézett rám vigyorogva és mielőtt a tekintetét az útra szegezte volna felpörgette a motort és száguldott a házunkig.