23. rész

23. rész

Körülbelül 10 perc rohanás után megállok. Az eszeveszett lihegésemen kívül semmit nem hallok. Várok pár pillanatot, hogy lecsillapodjon a légzésem. De a csend, ami fogad fülsüketítő.

-          Valaki emlékeztessen majd, hogy ezért Jun Hyun még megfizessen.

-          Örömmel pici ember. – szólal meg mögöttem egy gúnyos hang.

Csak a pillanat tört részéig tart. Megpróbálok megfordulni és már rántanám is magam elé a karjaimat, hogy védekezzek. De a hang tulajdonosa meg ragad. A fejemet és a hátamat fogva neki nyom a falnak. Hiába próbálok mozdulni, mintha minden erőm elhagyott volna.

-          Gondolom, már tudod, hogy ki vagyok? – mondja mosolygós hangon.

-          Berith. – nyögöm.

-          Nem is vagy te olyan ostoba.

-          Képes vagyok felismerni egy féreg szánalmas kínlódására emlékeztető hang tulajdonosát.

-          Vicces. – mondja tűnődve. – Meglátjuk akkor is ekkora lesz-e a szád, ha átadunk neki.

-          Egy boszinak?

Megfordul velem a világ. Berith mélyen a szemeimbe néz.

-          Komolyan azt hiszed, hogy a legnagyobb problémád egy boszi? Még ha azt mondanád egy csapat… Nem kislány. Van, aki már sokkal régebb óta vágyik rád, mint bármelyik boszi – vigyorog elégedetten.

-          Kiről beszélsz? – kérdezem meg teljesen feleslegesen.

Csak egy még hatalmasabb vigyort kapok válaszul. Majd két ujját a nyakamra helyezte. A földre rogytam. Képtelen voltam megmozdulni, de ami még ijesztőbb volt a szemeimet sem tudtam becsukni. Berith a véremet nyalogatta az ujjairól.

-          Ismerős szitu nem igaz? Jungkookkal is ezt tettem. Szegény. Él benne a remény, hogy megmenthet. Ugyan kérlek – legyintett.

A karjaiba kapott és megindult velem. Perceken keresztül rótta a folyosókat, még sem volt még halvány segédfogalmam sem arról hol lehetünk. Végig a plafon és Berith arca lebegett előttem. Ha néha meg is láttam valami mást az volt annyira hétköznapi, hogy ne találjak vissza.

-          Berith!!! Mit művelsz!?

-          Uuuh! Féltékeny – súgta nekem. – Imádom, amikor féltékeny. Olyan édesen villog a szeme – mondta kuncogva miközben úgy fordított, hogy lássam amint Seo Yun vicsorogva közeledik felénk. – Ne legyél már ilyen Seo. Itt az ideje, hogy beszolgáltassuk. Szükségünk lesz a csapataira. Ezt te is tudod.

Seo Yun megenyhülve már-már rajongva nézett Berith álnok arcába.

-          Vidd be! Még ma átadjuk neki – nyitotta ki az ajtót Berith és előttem.

Berith belépett velem egy pompásnak is visszafogottan nevezhető szobába.

-          Dobd le a padlóra.

-          Na de Seo Yun! Mit szól majd az anyukája, ha baja esik!? - nyávogta

-          BERITH!!!

-          Most mi van? Úgysem tudja elmondani senkinek. Elég mérget lőttem belé. Ma már nem mozdul meg. Tehát megszökni sem tud.

-          Mióta a boszik félig kanimává változtattak egyre szemtelenebb leszel – dünnyögte Seo Yun.

-          Mintha neked ez nem tetszene – dobott le a kanapéra és az oldalamra fordított. – Nem is vagy olyan csúnya. – motyogta a hajamat igazgatva.

Seo Yun felmordult és felrántotta mellőlem, majd erőszakosan az ajkaira tapadt.

-          Seo Yun… Tudod, hogy amikor ezt csinálod… nem tudok neked ellenállni… Közönségünk is van – suttogta Berith egy-egy csók között.

-          Jönnek. – szakadt el Seo Yun Berith ajkaitól.

-          Már nagyon elegem van belőlük. – vágta le magát mellém Berith.

Valahogy azok után, amiket hallottam róla nem így képzeltem el.

-          Úgy hallom dühösek. Kis lázadok.

-          Lerendezzük őket?

-          Rendezzük. – vigyorodott el Seo Yun.

Nem hallottam semmit, de az ajtó pillanatokon belül kivágódott. Először Jungkook majd Taehyung és Jun Hyun lépett be rajta.

-          Ez így nem is lesz élvezhető – állt fel mellőlem Berith nyújtózkodva. – Túl kevesen vannak.

-          Biztos vagy te ebben? – lépett be a három fiú után Rap Monster.

Olyan élvezettel vigyorgott, hogy ha meg tudtam volna bármimet is mozdítani tuti, hogy visszavigyorgok rá.

A nyomában belépett a szobába Suga, Jimin és J-Hope. Őket követte Suho, Chanyeol és Baekhyun.

-          Na, most már élvezetesebb. – mosolyogta Suho.

A két hárpia fogai már meg is nőttek. Karmaikkal a fiúk felé kaptak, akik már rájuk is ugrottak. Én meg ott feküdtem mindennek a közepén és fogalmam sem volt mit is kéne most csinálnom. Aztán eszembe jutott mit mondott Taehyung. A vére felerősített. Berith tudja, hogy ember vagyok. Biztos, hogy egy embernek elég dózist nyomott belém. Erősen koncentrálok, hogy megbírjam mozdítani legalább egy ujjamat. Sikerül. Bár csak egy aprót rezzen, de folytatom. Időközben a harc eldurvul. Seo Yun már a folyosón folytatja a harcot Suhoékkal és Jun Hyunnal. Rap Monsterék viszont nagyon is jól boldogulnak Berithel.

-          Vigyázzatok! A boszik félig kanimává változtatták. – figyelmezteti őket Jungkook.

Időközben sikerül megmozdítani a karomat. Kicsit feljebb tornázom magamat. Berith szeme rám villan. Bár látom a meglepetést a szemében, de a felismerés jobban ég benne. Pillanatok alatt előttem terem és pajzsként maga elé tart. Ugyanebben a pillanatban kék fény villan és a csata hangjai elhalnak a folyosón. Berith szorítása enyhül. Felnézek az arcába. Retteg. Mint utóbb megtudom, van is miért. Egy magas, tekintélyt parancsoló nő lép be az ajtón, aki a kiköpött másom. Körbenéz a szobába csak úgy mellékesen, majd megállapodik a szeme rajtam.

-          Berith – mondja olyan nyugodtan, hogy az már fenyegető – Azt mondtad a lányomat vadászként és nem prédaként kezeled.