1. rész

1. rész

Hideg levegő csap az arcomba, ahogyan rohanok. Nem akarom elhinni, amit láttam, de láttam. Azt hiszem, álmodok, de amikor keresztülesek egy fán, a fájdalom ráébreszt, én most nem álmodhatok. Feltápászkodom. A hajamban sárga és vörös levelek maradványai kuszálódtak. Nincs időm megállni. Nincs időm a dolgokat felfogni sem. Csak egy valamit tudok. Rohannom kell. Mert én vagyok a préda és ő a vadász. Rohanok a hídhoz. Nem egy nagy híd. Tulajdonképpen egy már félig elkorhadt, akácból készült hidacska, amin ha nagyon akar, két ember el tud menni egymás mellett. De én most nem akarom, hogy bárki is elmenjen mellettem, mert ezt senkinek nem kívánom. Hiába rohanok, amennyire csak tudok. Érzem, hogy lassan utolér. A leheletem párafelhőt varázsol a levegőbe. A könnyeim, amikről nem is tudtam, hogy ott vannak, szépséges cseppekként fagynak az arcomra. Közeledik. Körülöttem a táj elkezd megfagyni. Gyönyörűen félelmetes. Megbabonáz és lelassít a látvány. Mire észbe kapok, már hídnál állok. Minden a másodperc tört részéig tart. Egy kar fonódik a derekamra és ránt vissza. A földhöz vág és rám vicsorít. A gyönyörű fekete szemébe nézek. Elmosolyodik. Nem tudok mit tenni, megbénított a szépsége. A tökéletes ragadozó a tökéletes prédája fölé hajol és bársonyként húzza végig ajkait a nyakamon, míg nem rátalált az ütőeremre. Kellemetlen bizsergés járja át a testemet a szívemből kiindulva. Nyugtalanná válik körülöttem minden. Elválik a nyakamtól. Villámok szelik át az eget a fejünk felett és a fényükben meglátom őt. Az arca akár egy démoné. Vonza az embert még akkor is, ha az tudja, csak a bajt hozza majd rá. Ezen a tökéletes és szemet gyönyörködtető arcon most rémület fut át, majd harag váltja fel a rémületet. Vicsorít, kivillantva tökéletesen veszélyes, hófehér fogsorát. Úgy néz ki, valaki elrontotta a játékát. Hirtelen az arcomba mászik. A tekintetét belefúrja az enyémbe. Számomra érthetetlen szavakat mormolva válik fehérré a szeme. Ez az utolsó, amit láthatok. A fehérség. A szemem lecsukódik és elnyel a sötét csend.

A telefonom ébresztőjének idegesítő hangjára ébredek, aminek a kikapcsolását kétszer is megálmodtam csak éppen erőm nem volt megtenni. Elkezdek, magam mellett kotorászni hátha, megtalálom. Pechemre levertem az este a földre.

-          Messze van. – nyögöm fájdalmas hangon.

-          Sochiiiiii. – rohan a szobámba lelkesen a húgom.

-          Liliii. – mondom kevésbé lelkesen – Te állítottad be a telefonomat, hogy ébresszen. – állapítottam meg a húgom gaz tettét, amivel felkeltett.

-          Igen, mert féltelek felkelteni. A múltkor is kis híján betettél a mosógépbe. – mászott be mellém.

-          Meg is érdemelted volna. – válaszoltam a párnámba fúrva a fejemet – Anyáék?

-          Szerinted?

-          Megint elmentek úgy, hogy nem szóltak. Ez vért kíván. – dünnyögtem – Együk meg az összes nutellát.

-          Okéé. – lelkesedet be még jobban a húgom – De van egy fecnid a hűtőn mondta.

-          Fantasztikus. Mi van rajta?

A húgom csak pislogott rám.

-          Unni. 7 éves vagyok. Csak most megyek elsőbe. – mondta.

-          Tudtommal meg tanítottalak olvasni. – vágtam vissza.

-          Én erről nem tudok. – mondta miközben kiment a szobámból.

-          Nem hát persze, hogy nem tudsz.

„Mos ki pár adag szennyest és vásárolj be.”

-          Ez nem valami hosszú. – ittam bele a forró csokimba, miközben elolvastam a fecnimet.

-          Ha nem húznál folyton ujjat mindenkivel talán nem kellett volna elköltöznünk és anyáék sem lennének rád mérgesek. – oltott be a húgom.

-          Milyen kis szépen fogalmazol. Mit olvasol mostanában?

-          Te mit olvasol mostanában?

-          A Jane Eyre-t. – mondtam egy félmosoly kíséretében.

-          Én az Obszidiánt.

-          Az egy jó könyv. – mosolyogtam azon, hogy a húgomnak könyvek terén legalább olyan az ízlése, mint az enyém.

-          Mit csinálunk ma?

-          Mosunk.

-          Nem félre értetted a kérdést. – mosolygott – Az nem érdekel, hogy te mit csinálsz. Az érdekel, mit csinálunk ketten.

És a nyelvét is úgy felvágták, mint az enyémet.

-          Eljöhetsz velem vásárolni, ha gondolod.

-          Plázázunk.

-          Először inkább csak kaját veszünk, ha marad idő, akkor plázázunk.

-          Tök jó, hogy ”Vöcsögepusztán” is van pláza. - gúnyolódott

-          Na igen. – helyeseltem – Nem egy Szöul. – mondtam szomorúan régi lakhelyünkre visszarévedve – De nincs messze tőle. Csak röpke 50 km.

-          150. – vágta rá a húgom.

-          Jó messze vagyunk. Sajnálom. – ültem le mellé a pulthoz és elkezdtem a gabonapelyhét rágcsálni csak úgy.

-          Moss. – állt fel.

-          Mi van?

-          Moss ki, hogy mehessünk plázázni.

-          Nem bánnám, ha kicsit segítenél.

-          Mit vársz tőlem? 7 éves vagyok. – tárta szét a karját és már ott sem volt.

-          Ahh. – sóhajtottam és a mosogatóhoz léptem, hogy eltakarítsam a rumlinkat.

-          Mellesleg. – szólt vissza – Nutellát ígértél, de nem találtam.

-          Kapsz majd tőlem olyan nutellát, hogy még karácsonykor is azt nyalod. – kiabáltam neki vissza.

Csak kiröhögött és ment a dolgára. Bár nem tudom, hogy milyen dolga lehet úgy különösebben egy 7 évesnek.

Az egész délelőttöm azzal ment el, hogy mostam takarítottam és listát írtam, hogy mi kell. Khm. Kicsit hosszú lett.

-          Liiiiil!! Gyere! Megyünk vásárolni. WWÁÁÁÁÁÁÁÁ!

-          Ne ordíts itt állok a hátad mögött.

-          Az a baj, hogy a hátam mögött és nem a kocsiban vagy már. – fogtam az oldalamat úgy rám ijesztett.

-          Mi ez itt? – váltott azonnal témát.

-          Hol? – kérdeztem értetlenül.

Odalépkedett hozzám és felrántotta a pólómat.

-          Jézusom! Mit csinálsz te őrült.

-          Nem kéne így beszélned a 7 éves húgoddal.

-          Ahj. Alig várom, hogy a hetesed elé kerüljön egy egyes, hogy többet ne tudj a koroddal takarózni.

-          Megsérültél.

Hihetetlen, hogy ki tudja kerülni a mondataimat.

-          Pontosan. Az idegrendszerem sérült általad. AAAUUU. Mit művelsz?

-          Ez mi itt? – mutatott az oldalamra ismét felhúzva a pólómat.

Lenéztem.

-          Fogalmam sincs miről be… - elakadtam a mondatommal.

 Egy féltenyérnyi horzsolás éktelenkedett az oldalamon. Ez önmagában még nem furcsa vagy elképesztő. Hiszen mindenkinek lehet egy horzsolás az oldalán, ez úgy mond hétköznapi. Na az már nem hétköznapi, hogy nem tudom, hogyan került oda. Kivéve persze a másnaposokat. De én nem vagyok másnapos, de nem ám. Sőt, ami azt illeti nagyon is enapos vagyok.

-          Nem lehet, hogy tegnap szerezted be az erdőben? A kis éjféli kiruccanásod alkalmával? – kérdezte kissé gúnyosan a húgom.

-          Miféle kiruccanáson?

-          Amin tegnap voltál. – kopogtatta meg a fejemet a húgom.

-          Lil ne hülyéskedj, én nem voltam még az erdőben egyszer sem. Hiszen csak tegnapelőtt költöztünk be és szétpakoltam már a memóriámat is, mikor lettem volna az erdőben.

-          Tegnap éjfélkor ráértél. Legalábbis én úgy láttam.

-          Lil nem mondom el többször, hogy nem voltam az erdőben. – mondtam most már kissé ingerülten.

-          Azt viszont nem tudom, hogyan kerültél vissza. Nem láttalak visszajönni csak kimenni. – tűnődött a hangomat figyelmen kívül hagyva – Mindegy is már nem minden dolgodat akarom megérteni. Menjünk vásárolni.

A ház előtt parkoló kocsimig követtem a húgomat, aki mint egy királynő várta, hogy kinyissam. Kattant kettőt a Land Rover Freelanderem zárja és már bent is ültünk a kocsiban. Éppen becsúsztattam a kulcsot az indításhoz, amikor egy ezüstszínű Audi sport kocsi száguldott el éppen mögöttünk őrült tempóban.

-          Csak addig száguldozol, amíg meg nem nyalod az aszfaltot. – dünnyögtem és már indítottam is.

-          Én mondtam, hogy nem erre kell jönni. – hisztizett a húgom.

-          Jó-jó! 5 másodperccel ezelőtt is felfogtam, hogy te megmondtad. Sőt, még azelőtt és még azelőtt is. Tehát 15 másodperce. – kiáltottam vissza.

-          Nem hiszem el. Miért kellett tönkre tenned a GPS-edet?

-          A franc sem tudja, hogyan kell használni azt a fost. Olyan, mint egy térkép. Az egész egy kész rejtély. – válaszoltam miközben a visszapillantó tükröt fürkésztem.

-          Állj meeeg! – kiáltotta, mire beletapostam a fékbe. – Értelmes emberi lények. Éppen itt volt az ideje már nem sokáig húzom melletted, te láma.

-          Mert mit tettem, hogy ilyen jelzőt érdemlek? – háborodtam fel.

-          Eltévedtél, de már a létezésed is egy kisebb sokk számomra. – nyomta meg az ablak le gombot.

-          Helló! - szóltam ki a két magas alaknak. Ránk se néztek. – Lili. – súgtam – Ezek nagyon para figurák, menjünk tovább.

-          Mi para bennünk? – kérdezte a húgom normál hangerővel.

-          Mi? Nézz már rájuk! Te nem látsz valami furcsát? – suttogtam továbbra is.

-          Az egyetlen furcsa lény 5 km-es körzetben te vagy.

Ránéztem a két alakra, akik félig egy sikátor bejáratánál, egy falnak dőlve, árnyákba burkolóztak mellkasig.

-          Helló! – szóltam ki kicsit hangosabban, bár így sem volt természetes közönyhöz hasonló sem a hangom.

Erre a „Helló!”-ra már felfigyelhettek, mert a nekünk háttal álló megfordult. Léptek kettőt és már láthatóvá is váltak számunkra. Nos, nem mondanám, hogy hétköznapi látvány fogadott volna. Ránéztem Lilire. Tátva maradt a szája és szóhoz sem jutott csak valamit habogott. Az álla alá tettem a mutatóujjamat és becsuktam a száját.

-          Mi kéne kislány? – kérdezte a magasabbik.

-          Eltévedtünk. – válaszoltam.

-          És? – vágott a szavamba.

-          Meg tudnátok mondani nekünk, hogy merre van a szupermarket?

Ekkor bedurrantott mögénk egy ezüst Audi. Pontosítok. Ugyanaz az Audi, ami elszáguldott a házunk előtt is. Kipattant belőle egy fekete hajú srác, mire a másik oda lépett hozzá.

-          Jungkook!

-          Jin hyung! – üdvözölte ezek szerint az idősebbet, majd ránk tévedt a tekintete és…

És úgy nézett, mint aki szellemet látott, majd nem sokkal utána dühbe torzult az arc és elvágtázott a síktor felé, majd egy hatalmas fém ajtó csapódását hallottam. Ránéztem a tagra, akitől útba igazítást kértem és egyből hátrahőköltem. A húgom a karomba kapaszkodva próbált minél távolabb kerülni az ablaktól. Hah most már értelmes emberi lény vagyok számára. Olyan volt a tag arckifejezése, mint egy ragadozónak, ami menten beugrik hozzánk a fülkébe, és széttép minket. Még épp időben tette rá a mögötte lévő srác a kezét a vállára.

-          Rap Monster. – mondta figyelmeztető hangon.

Rap Monster? Illik rá. A másik srác figyelmeztetésére Rap Monster ellökte magát a kocsinktól. De az arckifejezése nem változott.

-          Egyenes aztán kétszer jobbra és ott majd meglátjátok. Szinte el sem lehet téveszteni.

-          Neki sikerült. – nyögte nekik Lili, aki időközben elengedte a karomat, de még így is olyan volt mint, aki kész belém épülni, ha kell.

-          Köszönjük. – nyögtem kábán és már kanyarodtam is ki.

-          Ezek tényleg nagyon parák voltak. – mondta Lili rám nézve.

Nem válaszoltam neki. A visszapillantó tükörbe néztem, ahol egy alakot láttam, amint fenyegető testtartásban áll az út közepén. De ja vum van. Ők a vadászok és én vagyok a préda.