22. rész

22. rész

-          Szükség volt erre? – kérdezem szemrehányóan masszírozva az alig fél órája kitört nyakamat.

Még mindig Taehyung ágyán feküdtem. Jungkook aggodalmas és bosszús tekintettel nézett hol engem, hol Tae-t.

-          Szükség. – vágta rá Taehyung rám sem nézve.

Kicsit nehezen viselte, hogy tévedett.

-          Meddig fogtok még tűntetni egymás ellen? – sóhajtottam. – Ezzel egy cseppet sem segítetek a helyzeten… Rajtam meg pláne nem. – csúsztam le az ágyról.

-          Én a helyedben még nem állnék fel. – termett mellettem Taehyung és visszanyomott az ágyra.

Jungkook reflexszerűen lökte le a vállaimról a kezét. Farkasszemet nézve szórtak villámot egymásra. Felváltva kapkodtam a fejemet közöttük.

-          Ha a tekintetekkel ölni lehetne, már egyedül ücsörögnék itt. – temettem unottan az arcomat a kezeimbe.

-          Most mit vársz tőlem? Kitörte a nyakadat.

-          Te meg levágtad Pandóra fejét. Mondanám, hogy egy-egy az állás, de eddig szerintem te vezetsz gyilkosságok terén.

-          Azt hiszed csak úgy megöltem? – lepődött meg.

-          Hát nekem nagyon úgy tűnt. – néztem rá elképedve.

-          Nem ölte meg. – mondta Taehyung. – De, ha ez könnyít a helyzeten én is azt hittem.

-          Akkor ez mi volt? – mutattam az ajtóra jelezve, hogy mire gondolok.

-          Szemfényvesztés. – vigyorgott rám szemtelenül.

-          Nagyszerű! Bűvésznek már elmehetsz. – forgatta meg a szemeit V.

-          A folyosó túl oldaláról érezni a feszültséget benneteket. Nem tudnátok feltűnés mentesebbek lenni. – vágódott ki az ajtó és belépett rajta Jun Hyun.

Taehyung egy pillanat alatt elém állt ugrásra készen várva.

-          Ha még egyet lépsz. – mondta fenyegetően.

-          Akkor nem történik semmi. – mondta Jungkook és nyugtatóan Taehyung vállára tette a kezét.

-          MI? – képedtünk el egyszerre Taehyunggal.

-          Hálával tartozom neked. – taszított egyet Taehyungon Jun Hyun.

Értetlenül pislogtam fel Jungkookra. Egy nyugtató halvány mosollyal az arcán bólintott.

-          Miért vagy hálás nekem? – kérdeztem kissé remegő hangon.

Nem tehettem róla akárhányszor ránéztem láttam, ahogy keresztülharapja a torkomat.

-          Ugyan azt tetted velem, mint Jungkookkal. Megszakítottad a köteléket. – mondta elmosolyodva.

Amikor mosolygott nem volt halálosan félelmetes. Már csak félelmetes volt.

-          Nem foglak bántani. – mondta még jobban elmosolyodva, mintha csak olvasna a gondolataimban.

-          Naná, hogy nem fogod. – ült le mellém Taehyung, mire Jungkook is leült mellém, Jun Hyun pedig egyszerűen leereszkedett a szoba közepén álló asztalra.

Csend ereszkedett ránk, amit Taehyung tört meg először.

-          Hogy csináltátok? – Jungkook és Jun Hyun egyszerre néztek rá. – Kinek vágtátok le a fejét?

-          Két Árulót változtattunk át. – válaszolta Jun Hyun. Azért dobtuk be a fejeket a tömegbe, mert…

-          Mert, amint meghaltak visszaalakultak. – fejezte be Taehyung.

-          A tömegben senki nem tudta kivenni az arcukat.

-          Én ebben nem lennék olyan biztos. – suttogtam.

Kook és Jun Hyun kérdőn néztek felém.

-          Igaza van. Fogalmatok sincsen róla milyen képességekkel rendelkezők vannak itt.

-          És az elit is ott volt. – folytattam.

-          Ők biztos, hogy sejtenek valamit. – bólogatott V.

-          Azt biztos, hogy még mindig nem vagy vámpír. – sandított rám Jun Hyun félig zsebre tett kézzel.

-          A vérem már benne van. Már csak emberi vér kell neki.

-          Nála ez nem megy olyan egyszerűen. – hajtotta le a fejét Jungkook.

Taehyung összeráncolta a homlokát.

-          Hallgatlak benneteket. – mondtam.

-          Kezdjük az elején. – mondta Jun Hyun.

Összefonta maga előtt az ujjait és belekezdett.

-          Először is. Bocsánat, hogy kettéharaptam a torkodat! Már megkaptam érte a magamét. – mondta védekezően felemelve a kezeit és nyomatékosan Jungkookra nézett.

-          El tudom képzelni. – motyogtam Kookot bámulva.

Még mindig alig hittem el, hogy itt ül mellettem. Miután hónapokig nem láttam és nem is tudtam, hogy mi van vele.

-          Másodszor. Szívesen, hogy meggyógyítottalak! – Jun Hyun hangja és mondanivalója visszarántott a valóságba.

-          Mi?

-          Még is mit gondoltál, hogyan tűnt el a nyakadról az a kráter?

-          Ami azt illeti erre már nagyon kíváncsi voltam. Sehogy nem tudtam összetenni, hogy kigyógyíthatott meg. – nézett merengve maga elé Taehyung.

-          A húgom? – kérdeztem félve.

-          A fiúkkal van, és semmi baja. Nagyon is jól beilleszkedett, mintha csak erre született volna.

-          Mi történt Suhoval és Memphissel? – tettem fel sürgetve a kérdést.

-          Jól vannak. Hamar felgyógyultak és már össze is szedték a társaikat.

-          Szóval tényleg háború lesz. – inkább mondtam, mint kérdeztem.

-          Igen. – mondta elgondolkodó hangon.

-          És a vámpírok? – zökkentette ki Taehyung.

-          Mellénk álltak. – mondta Jungkook. – Legalábbis azok, akik még józanul tudnak gondolkodni.

Éreztem, ahogy megfagy a levegő a szobában.

-          Miért ne tudnának józanul gondolkozni? – kérdeztem zavartan.

-          Újra előjöttek. – súgta V.

-          És most valami teljesen újra készülnek.

-          Kik? – kérdeztem még mindig értetlenül.

-          Az alkotóink. – mondta Jungkook. – A boszorkányok.

A szokásos visszahívó jelzés szakította félbe a társalgásunkat.

-          Ideje visszatérned a körzetedbe. Gyere, visszakísérlek! – mondta Jun Hyun felállva.

Jungkookra néztem. Bólintott.

-          Sochi. A vérem élesíti az érzékeidet és talán valamennyire fel is erősít. Használd ki. – mondta Taehyung.

Jun Hyun átkarolta a vállamat és kivezetett.

-          Kösz, hogy vigyáztál rá! – hallottam Jungkook hangját.

-          Most már tudod. – válaszolta Taehyung.

-          Igen.

-          Szerinted, hogy fog döntetni?

-          Csak remélni tudom, hogy…

Nem hallottam Jungkook válaszát. Jun Hyunra néztem, aki hamisan somolyogva nézett le rám.

-          Miért hagytad, hogy meghalljam? – kérdeztem.

-          Mert nem hiszem, hogy el kéne előled titkolnunk azt, ami rád tartozik.

-          Akkor mond el te.

Amint kimondtam hirtelen berántott egy másik folyósóra és a számra tapasztotta a kezét.

-          Maradj csöndbe! – mormolta.

Engedelmeskedtem. Vártunk. Nem történt semmi. Aztán egyszerre megéreztem egy illatot.

-          Seo Yun. – súgta bosszúsan Jun Hyun. – Várj itt! – engedett el és kilépett a folyosóra.

-          Jun Hyun. Végre. Keresd meg Jungkookot és gyertek a szobánkba! – mondta fagyos hangon.

-          Igenis! – válaszolt Jun Hyun megalázkodó hangon.

Meg kell hagyni, jól játssza. Kisebb csend állt be.

-          Mi ez a szag?

-          Nem érzem gazdám.

Gazdám? Elvárja, hogy így hívja!?

-          Mindegy. Menj! – mondta ingerült hangon.

Lépteket hallottam, majd megjelent Jun Hyun.

-          Fuss! – olvastam le a szájáról. – Fuss! – tátogta ismét és lökött rajtam egyet. – JUNGKOOK!!! – üvöltötte el magát, miközben még egyet lökött rajtam.

Több noszogatás nem kellett. Futásnak eredtem.

- Meg fogadtam, hogy nem leszek többet préda és lám… Már megint én futok és más játssza a vadász szerepét.