19. rész

19. rész

Sikolyok, fémes csörrenések és üvöltések vegyes zaja jutott el a tudatomig. Nem tudom meddig lehettem eszméletlen. Az arcom a nyirkos betonhoz volt tapadva. Amikor elhúztam onnan éreztem, hogy valami rászáradt és odaragasztotta az arcomat az aszfalthoz. A félhomályban szinte alig láttam el egy méterre. Fájó arcomat dörzsölgetve ültem fel.

-          Jungkook. – nyöszörögtem.

Az ujjaimmal automatikusan elkezdtem kaparászni az arcomra száradt vackot. Láttam, ahogyan lepereg a foltos talajra. Egy kis darab az ujjaim közé keveredett. Elemeltem a kezemet az arcomtól és megnéztem. Egy megszáradt vér darabka volt. Bágyadtan ejtettem ki a kezemből és néztem utána. Reflexből kezdtem el tovább simogatni az arcomat, közben a betont tanulmányoztam. A félhomályban közelebb hajoltam és akkor megfeszült a nyakam. Minden emlék egyszerre tört felszínre. A nyakamhoz kaptam az egyik kezemet, míg a másikkal a folthoz nyúltam. A nyakamnak semmi baja nem volt, csupán mocskos volt. A betonon lévő foltoknak hitt részek viszont nem foltok voltak, hanem maga a beton. Annyi vér terítette be, hogy alig látszott ki alóla.

-          Jungkook – ismételtem meg hangosabban a fejemet kapkodva. – Jungkook!

-          Ne üvölts már, te fába szorult ribanc. – jött egy álmos válasz.

Felkaptam a fejem a hang irányába.

-          Hol van? – jött az első kérdés, de még ki sem ejtettem rájöttem nem ezt kellett volna kérdeznem.

Fém rudakkal találtam szembe magamat. Az álmos hang tulajdonosának arca jelent meg a rácsok között. Nem kellett sok, hogy fel ne kiáltsak. Életemben nem láttam még ennél ocsmányabb arcot még a horror filmekben sem. A legkülönfélébb sebek, hegek és kelések borították. Elkezdtem öklendezni.

-          Nem tetszem neked? – vihogta el magát. – Én a helyedben hozzá szoknék. Nem sokára te is így fogsz kinézni. Csak pár hónap. Már ha addig életben hagynak.

-          Hol vagyok?

-          Ott ahol a madár sem jár. – mondta szarkasztikus hangon – Szó szerint. A föld alatt vagyunk. Remélem, még emlékszel a napra. Én már nem emlékszem. Meg még jó pár más dologra sem. Te figyelj nincs nálad valami folyékony vagy valami szerves? Szükségem lenne rá az elixírhez. Érted ugye? Mert nem élhetünk örökké. Nincs? – kérdezte látván az értetlenségemet – Kár… De te is megteszed. Tessék, tessék. – csúsztatott át hozzám egy tükör darabot. – Vágj le egy kicsit belőled és add nekem. – mondta megvillantva a hiányos és rothadó fogsorát.

-          Te megörültél. – mondtam inkább egy tényt, mint megállapítást közölve.

Nem kellett volna ezt mondanom. Most már tudom.

Valami kétes fény csillant a szemében és a következő pillanatban éles fájdalom nyílalt a bal vállamba.

-          Elvétettem! – sikoltotta – Elvétettem a szívét. Gyerünk, add vissza. Csak még egy próba… Csak még egy… Ígérem most nem hibázom el… Kérem! Kérem! – visította.

Ez megtette a hatását. Kulcsok zörögtek és kinyílt a ketrece. Gondolkozás nélkül vette volna ki rajta magát, de megállították. Ostor csapódott, és a lény, aki talán egyszer ember volt, üvöltésbe kezdett.

-          Nem én tettem. Ő volt… Ő volt… Nézd a szilánkok. Ott vannak a szilánkok nála.

Erre abba maradt az ostorozás és az én ajtóm nyílt ki.

-          Picsába! – csúszott ki a számon mikor rájöttem, hogy mi jön.

Nem láttam az ostort csak éreztem. Nem tudom, hogy többet kaptam-e, mint a gnóm mellettem. Ismét elveszítettem az eszméletemet és csak hálálkodni tudtam az égnek, hogy nem a szomszédom közvetlen közelében feküdtem. Ugyanis a kis dög karja félig átért az én cellámba így álmomban simán megfojthatott volna.

-          Szerencsés vagy. – mondta körbe mutatva, hogy mindenre érti.

-          Mi ebben a szerencse? – kérdeztem.

-          Neked csak egy szomszédod van. – mondta sírós hangon.

-          Kibaszott jó szomszéd. – jegyeztem meg magamat vizsgálgatva.

-          Nekem félnem kell a Késtől is… Félnem kell tőled is… Félnem kell az Ostortól is… Mi a neved?

-          Mi a te neved?

-          Engem mindenki Groteszknek hív. És nincsenek barátaim. – csorogtak a könnyei. – Leszel a barátom?

-          Hülye leszek. – röhögtem el magamat – Miért vagyunk itt?

-          Mert kellünk nekik. A vörös villám miatt kellünk. Valami nagyra készülnek. Valami halálosra.

-          Hol vannak azok, akik velem voltak.

-          Honnan tudjam. Csak téged hoztak be. Tőled zeng az egész kerületünk. Hehe… Nem sajnállak. Már sokan várják, hogy a pályán kibelezzenek.

-          Milyen pályán?

-          Majd megtudod… Majd megtudod… - mondta mosolyogva és visszahúzódott.

-          Valahogy nem akarom megtudni. – motyogtam.

A falnak vetettem a hátamat és körbe néztem a cellámnál. Két fal és két rácsos rész. Bölcsebbnek láttam, ha behúzódom a sarokba, de ez sem ér sokat, ha a szomszédnak van még pár ilyen szilánkja. Találtam még egy dohos, itt-ott foltos pokrócot is. Ha ütöttek volna, sem takarom magamat be vele, pedig a fogaim épphogy nem kocogtak. Leterítettem és ráültem. A falnak vettetem a hátamat és a térdemre hajtva a fejemet elkezdtem gondolkozni. Csak egy valami járt a fejembe végig. Mi lett a többiekkel? Én sem vagyok kis bajban mondhatom, és csak remélni tudtam, hogy a srácok vigyáznak a húgomra. Nem tudtam, hogy reméljem-e, hogy keresnek, vagy inkább azt akarom, hogy kerüljenek el messze. Elkezdtem magamat hintáztatni és felsikkantva odakaptam a kezemet a bal vállamhoz. A tag, aki bejött az Ostor, ha jól emlékszem elvitte a tükör darabot, amit Groteszk nekem csúsztatott át, de a vállamból nem vette ki. Eddig úgy lefoglaltak az ostorozásból származó sérüléseim, hogy ezt nem is vettem észre. Nem csoda. Nem fúródott belém olyan mélyen. Fájt ugyan, de úgy ítéltem meg, hogy nem lehet túl nagy ereje a szomszédnak, ha csak egy fél centiig tudta belém hajítani. Óvatosan és a számat befogva kihúztam a szilánkot. Megfordítottam. Láttam a fél arcomat benne, de csak homályosan. Borzalmasan néztem ki. Az arcom még mindig csupa vér volt, a homlokom egy helyen megduzzadt, a hajam pedig úgy nézett ki, mintha most másztam volna ki a föld alól. Csak bámultam magamat a tükörben, amikor észrevettem valamit. Nem messze az arcomtól egy kis fény csík kezdett egyre erősebben világítni. Eszemet vesztve fordultam a kis fény csík felé és rászorítottam a szememet. Nem sokat láttam, hozzá kellett szoknom a fényhez. De mikor kitisztult egy kicsit a kép egy arénaszerű, kör alakú pályára láttam le. Éppen egy rakat ember állt ott egy vonalban. Egy óriás járt fel-alá előttük és talán üvöltözhetett, mert úgy láttam, mintha néha megrebbenne egy-egy ember. Egy kis fémesen csillogó valamit emelt fel az óriás és két suhintásra egy fém rúddá változtatta, majd a következő mozdulatra már hegye is lett. Nem tudom, hogy csinált-e még vele valamit, mert hallottam, ahogyan nyílnak a zárak. Gyorsan elkezdtem betapasztani a kisrést minden kosszal és sárszerűséggel, amit találtam és csak imádkozni tudtam, hogy még meg találjam. Úgy éreztem hasznát veszem még plusz információknak. Majd tovább tapogatózva, a kis szilánkot beszuszakoltam egy mélyedésbe. Ezt, tudtam, még megtalálom, hiszen félig kiállt. De, ha valaki nem nézi meg tüzetesebben a cellát, nem veszi észre. Az én záram is kattant és az Ostor lépett be. Minden előzmény nélkül felemelt a karomnál fogva és a tarkómat megragadva kivezetett. Egyet lökött rajtam én meg szinte kiestem egy fényes folyosóra. Éppen megvakultam volna, amikor egy ismerős hang megszólalt mellettem.

-          Szia Sochi! – suttogta.

-          Taehyung! – képedtem el viszonylag halkan és már léptem volna oda hozzá, de erőteljesen ellökött magától.

-          Nem tudhatják, hogy ismersz. Melyik kerületben vagy? – kérdezte gyorsan.

-          Nem tudom.

-          Nem láttál számot? Nem láttál semmit, ami jellegzetes?

-          Taehyung azt sem tudom itt mi jellegzetes.

-          Ki a szomszédod?

-          Groteszk. – vágtam rá, ő meg megajándékozott egy szörnyülködő „sajnálom” grimasszal.

-          Vigyázz vele. Sunyi. Ne bízz benne. Még ha a barátod akar lenni, akkor sem.

-          V már jártál itt. – inkább mondtam, mint kérdeztem.

-          Maradj közel hozzám, de ne lássák, hogy ismersz. Ha mázlink van, rövid időn belül egy osztagba kerülünk. – kerülte ki a választ magyarázva.

-          Egy osztagba? Háború lesz?

-          Az. És csak tőlünk függ a kimenetele.

Ezzel befejezetnek tekintette a beszélgetést. Ezt pedig onnan tudtam, hogy elkezdte tüzetesen átvizsgálni a folyosót. Követtem a példáját. Őrök álltak úgy két méterenként. A legkülönfélébb arcok lestek ránk mindenhonnan.

-          Hová megyünk?

-          Css. – mondta egyszerűen és megszorította a kezemet az állával előre bökve.

Megkaptam a választ. Egy kör alakú pályára értünk ki. Próbáltam V mellett maradni, ami koránt sem volt könnyű. Minden oldalról lökődtek és taszigáltak minket. Egyszer mintha láttam volna Groteszket, de a következő pillanatban el is tűnt.

-          Álljatok sorba! – üvöltött valaki – Álljatok sorba ti különleges semmire kellők bagázsa.

V megragadta a karomat és maga mellé húzott, majd felszegett fejjel nézett maga elé a semmibe, elengedve engem. Próbáltam ismételten követni a példáját, de nem sok sikerrel ment. Minden új volt. A falak tele fegyverekkel, olyanokkal is amilyenekkel még életemben nem találkoztam.

-          Mit bámulsz? – állt meg előttem egy alak.

Felnéztem rá. Az óriás volt az, aki, nem túlzok, tényleg óriási volt.

-          Semmit. – csúszott ki egyből.

De mint utólag megtudtam, költői kérdésnek szánta és nem várt rá választ. Taehyung behunyta a szemét amolyan „lesz még nekem bajom veled” stílusban és elköhögte magát. Erre az óriás tekintete átsiklott rá és én már nem is érdekeltem.

-          Oroszlán. – mosolyogta. – Öröm újra látni téged.

-          Kolosszus. – kezdte csevegő hangnemben V – Mondanám, hogy viszont, de gondolom nem szeretnéd, ha megint engem neveznének ki mesternek.

-          A múltkori kis szökésed miatt nem fognak ne aggódj. Lefogadom, hogy a legmocskosabb kerültbe helyeztek el. – mosolygott tovább Kolosszus.

-          Nem panaszkodhatok. Mind lent kezdjük, akárhányszor is szökünk meg. – mondta V egykedvűen.

-          Te, – mutatott rám – és az Oroszlán, pályára! – mondta mire V szeme rám rebbent és reméltem, hogy nem kétségbeesést látok a szemében.

Taehyung kilépett a sorból és elindult a szőnyegek felé.

-          Mire vársz? – üvöltött rám Kolosszus.

Ijedtemben olyan gyorsan indultam meg, hogy úgy estem fel a szőnyegre, aminek következménye ként jól ki is röhögtek. Alig álltam fel, amikor V már a földre küldött és gyomorszájon vágott, de megállt a szemembe nézve.

-          Ne már Oroszlán. Tudsz te ennél jobbat is. – mondta vidám hangon Kolosszus.

-          Sajnálom! – suttogta V.

-          Tudom. – eresztettem meg egy afféle „most muszáj elverned, megértem” féloldalas mosolyt.

Egy könnycsepp hullott az arcomra, ahogy elfordítottam azt és a társaságra néztem. Mindenki szemében egy valami csillogott. Hogy vadász módjára széttépjenek. De miközben Taehyung engem püffölt vigyázva, hogy maradandó kárt ne tegyen bennem, megfogadtam, hogy nem leszek többé préda. Ezeknek nem.